Halmazállapot

Félek, hogy ha csak egyetlen pillanatra is engedek,

kitöltöd bennem a rendelkezésre álló teret.

Ami lássuk be-  nem kevés:

pár évtizednyi lobogás.

Az új kert

Úgy belenőttél a bőrömbe,

mint valami szúrós szederinda,

ahogy öleli az ágat.

Fojtóbb szorítást egész biztosan

nem találhat.

Ha körülnézek a kertben,

már mindenhol ott vagy.

A kapu  rettentő rozoga.

Ki-be csattog rajta a szél.

A huzat is csak viháncol,

miközben vacog  a tél.

A madarak már réges-rég

nem járnak erre.

A vászoninged szélét cibálom.

A hajszálrepedések elborítják

az egész szikkadt talajt.

Nincs eső

és a szél sem kavar

se port se szemetet.

Fura, így van  jól.

A kert haldoklik.

A fák már bennem nőnek

s hajolnak boldogan a  füvek.

Te fakasztod  az új életet.

Átváltozás

Az egész borzasztóan gyorsan történt:

Egy furcsa formájú felhő

teljesen kitakarta  a napot

és  - talán  a fények miatt -

az arcod egészen különös kifejezést kapott.

Nem tudom, hogy akartam -e látni azt,

ami akkor belőled kibukkant.

Te voltál és mégsem te.

Úgy éreztem, hogy legalább tíz évünk

egy szempillantás alatt elillant.

Kezdhetnénk tiszta lappal

-  győzködtem egyre csak magam.

De a  téves állítások inverzei

mégsem adták ki az igazat.

És akkor rá kellett jönnöm,

hogy a régi ellentéte nem az új.

Amit szeretek benned és amit nem

az egymáshoz sosem idomul.

A nap, a  felhő, a szín és a fények

ki tudja, hogy akkor veled voltak vagy velem.

De bármennyi formát rajzolunk is  magunk körül,

én csak a legbelső magot keresem.

A szíved

Azon az utolsó nyáron

már nem érintettél.

Csak a szemed nézett.

S jégvájta tükrében

gyönyörtelen magam.

A selymes barna

szivárványtárnák mélyébe

mégis beúsztam,

mint egy jéghideg

barlangi tóba.

S a pupillák kávés feketéje

magával szippantott.

Csak szálltam, mint  bóbitaernyők

a zápor előtti viharos szélben.

Röpke a pillanat.

Nincs tovább.

Már megyek.

Kúszom tovább az idegpályák

lomha talaján…

És nem az agy, a gondolat,

a szív lesz az utam vége.

Pont úgy lüktet,

buggyan a vér, s apad,

mind feledhetetlen

vérvörös lobogó áradat.

S míg gyönyörködtem

végtelen működésedben.

A nyilvánvaló hibák

kutatásáról örökre

megfeledkeztem.

A funkciótlanság esztétikája

A funkciótlanság esztétikája,

mikor csak a  komor várakozás marad.

A szálakat már elvágtuk rég mi magunk.

Nem függünk. Szinte nem is létezünk.

Egy csepp lebegés a semmiben.

Nincs súrlódás semmi sem.

Süket minden és nagyon sötét.

Tompa  a látás és tompa a hang.

De az idő lomha tánca

egyre gyorsabbra lükteti szívünk.

Azt az egyetlen világló pontot figyeljük.

Az a mi csillagunk.

Ellent mondás

Még a csönd lomhaságán is

áthatol a félelem.

Már megint. Megint mit tettél

és mit nem teszel velem?

Újra az ismerős ösvény.

Szétzilált árnyékunkra

puhán ráhajolnak a fák .

Bár legtöbbjük rég tudta:

Ha elég távol tartalak,

az enyém csak úgy lehetsz.

S a tied csak akkor leszek,

ha sosem vagy itt velem.

Fény-kép

Lassan dereng.

Homály oszlik

és elmereng

ahogy foszlik,

szakad az ég

a gondolat.

S szór szerteszét

fény- fonalat.

mint pont-parázs.

Mert sorsomat

úgy szőtted át

mint hajnali

bomló sugár

fénykarmai.

Rejtelek

Csak úgy fekszem.

A szememet se nyitom ki.

Érzem,

úszik selymén a felhő.

Vonul, akár egy uszály.

És gyapja nő, formát rajzol.

És mégsem ide, ebbe a puhaságba,

hanem zajos imák mögé rejtelek

immár és végérvényesen.

Ugyanúgy

Néha a boldogság úgy csöppen belém

mint az éppen megcsorduló jégcsap.

Elég egy télvégi lomha nap,

mikor  a kutyák széjjelnyargalják a rétet.

S hiába nedvesíti szememet a hideg.

A nap ma is ugyanúgy felmelegíti az arcomat mint régen.

Kút

Végül minden hullám partot ér bennem.
S ha a vízbe nézek,
az arcom még mindig fiatal.
Belegyűröm egy titkos zsebbe
a veled kapcsolatos összes emlékemet.
Mintha nem tudnám, 
hogy majd mégis ott billeg
egy fűszál végén és kacéran integet.
Az elsimított ráncok újra felugranak
és a gyomrom ingoványos talajába
végleg belerajzolják a jelet.
Az ösztöneim legősibb kútjából
így küldik majd  megérzésemet.
De nem félek.
Önnön megrablásom lesz
maga a boldogság és a kárhozat.
És  kutamból  felhúzom
végső erőmmel   megbocsájtásodat.

Légüres tér

A közös időnk úgy szállt ki az ablakon

mint valami felesleges illat.

Azóta fullasztó a levegő a szobában.

S a szavak, amiket csak úgy magukra hagytál,

most itt kóborolnak céltalanul közted és köztem.

Sehogy sem találják a helyüket. 

Türelem

Sokkal óvatosabban kellene vinnem

azt  a poharat.

Félek, hogy a türelmetlenségem miatt

kilötykölődik az egész életem.

A tócsa legmélyén

Nézd, ott fent a  vadludak hátán

Nils Holgerson nyomába eredve

hátradőlve henyél,

bámulja  a napot.

De te csak hasalj le a sárba

és nézd meg, mi lapul

a tócsa legmélyén!

Nézd, ott bent

abban az apró hasadékban

ott gubbaszt a szívem.

Rákucorodik egy apró kavicsra,

dúdol és hunyorog.

Azt lesi, hogy mikor

feledkezhetne meg végre magáról.

De te csak guggolj le

és nézd meg, mi lapul

a tócsa legmélyén!

Nézd, ott fent

azon a vékony ágon

ott gunnyad a szívem.

Összefonja kezét a  mellén

és úgy hintálja magát.

Unalmában fűszálat rágcsál

és virágszirmokat köpdös.

De te csak térdelj le

és nézd meg, mi lapul

a tócsa legmélyén!

Nézd, ott a jéghártyák ráncai alatt  

ott didereg a szívem.

Fázik, reszket.

Összedörzsöli viasszerű tenyerét,  

és lélegzetvisszafojtva vár.

Csak vár…., hogy végre

kuporodj le a sárba

és egy vékonyka ággal

szakítsd át a  jégbőrt,

S találd meg  

a tócsa legmélyén!

A feledés

A feledést nem értem.

Amit szeretnénk elfelejteni,

az gyakran felbukkan

a tudatunk horizontján.

Éppen úgy mint

a domb tetején álló

magányos fa.

Miközben…

ott vannak a legszebb emlékek…

Megállíthatatlanul homályosodnak.

Szinte percről-percre kevesebbet

tudunk felidézni belőlük.

Úgy halványodnak, mint

a szélvédőn  a pára,

amit akarattal fújunk el.

A feledést nem értem.

Hogyan működhet bennünk

éppen fordítva valami,

mint ahogyan szeretnénk…

úgy, hogy talán mi irányítjuk.