Isabelle a város szélén lakott a családjával.
Egészen a szélén. Ott, ahol pár lépésnyire az erdő kezdődik, és az út belefut a
sűrűbe. A kerítés mentén lévő orgonabokrok
behajoltak a fák közé és mélyeket szippantottak az avar illatából.
Az erdőlakók időnként a házig merészkedtek és
Isabellenek az volt az álma, hogy egyszer minden szeretetével beborítson majd valakit
közülük. Pedig a házban is laktak állatok. Jean, a termetes juhászkutya, aki
mindig Isabelle kedvében akart járni. Hatalmas boglyas fejét rendszerint a
kislány ölébe ejtette és hálásan csillogtak szemei, mikor Isabelle keze
hosszasan elidőzött puha bundájában. Mert Isabelle keze nyomán csoda kelt életre.
A belőle áradó szeretettől minden fáradtság, minden rossz elillant. Még Cecile,
a kényes és gőgös macska is – aki távol
tartotta magát minden emberi érintéstől – gyakran odatörleszkedett Isabellehez.
De hiába…Isabelle nem csak szeretett szeretni, hanem arra vágyott, hogy
valakit, akit eddig senkinek sem sikerült, megszelidítsen. Talán csak kíváncsi
volt szívének hatalmára?
Egy hideg téli napon egy kis vörös róka
kanyarodott ki az erdőből és leült pontosan a kapu elé. Úgy ült ott, mintha
hívna valakit, mintha évek óta várt volna arra, hogy feltárja különleges
várakozásának okát. Isabelle sokáig észre sem vette a őt, s mikor meglátta,
abban a pillanatban a róka szélsebesen visszafutott a menedéket rejtő erdőbe. Hetek
teltek el, mire Isabelle ráébredt arra, hogy a kis róka minden bizonnyal rá
várt; és hónapok, mire a kis ravasz újra előkerült. Mikor elcsendesedett a ház és
a környék, akkor ült le megint a kapu elé, éppen úgy mint januárban. Isabelle
tudta, hogy a rókák megbízhatatlanok, hogy túlságosan öntörvényűek, de a
hűséges várakozás bizalmatlankodását rajongó szeretetté változtatta.
Mikor Isabelle először nyitotta ki a kaput,
óvatosan közeledett a kis rókához. Lassan végigsimította, majd gyengéden a
karjaiba kapta. Kiszedte bundájából a bogáncsot, megszabadította az
élősködőktől és megetette. Ez így ment
egy hétig, tán tíz napig, aztán a róka eltűnt. Izabellenek hiányzott az új
barátja, aggódott is, hátha valami baj érte, de a róka pár nap múlva megint
előkerült. Ez így történt hetekig. A róka
egyre szeszélyesebb lett, sokszor nem is engedte megérinteni magát, egyszer
majdnem meg is harapta a kislányt, aki mindezek ellenére egyre jobban szerette
a kis vörös bundájút. Pedig a kis rókát
nagyon nehéz volt szeretni.
Kiszámíthatatlan volt és sebzett. Isabellnek nem sok öröme telt benne,
mégis nagyon ragaszkodott hozzá.
Esténként várta, órákig leste az ablakból, s mikor úgy döntött, hogy nem
akarja többé várni, akkor a kis róka mintha ezt megérezte volna, megjelent és
szokatlanul szelíden simult Isabelle karjaiba. A kislány azonban egyre inkább félt
szeretni őt, félt ragaszkodni hozzá, mert érezte, hogy bármelyik pillanatban
elveszítheti, bármelyik találkozás az utolsó lehet. Mégsem tudta megállni, hogy mikor a róka
időnként megjelent, ne örüljön, és ne kapja rögtön a karjaiba.
Eltelt a nyár, jött az ősz, s majd
fagyosat lehelt a tél. A kis róka hónapokra eltűnt és Isabellnek bár hiányzott,
mégis megkönnyebbült, hogy a szívet tépő bizonytalanság és várakozás nem
bénítja többé életét. Lassan azt is elfogadta, hogy nem lehet egy erdőlakót
igazán megszelídíteni. A vigasztalást
Jean és Cecile nyújtotta és hosszú idő után a béke is kezdett eláradni Isabelle
lelkében, mikor egy különösen csendes és jeges éjszakán a róka megint megjelent
a kapu előtt. Ott ült a réginél még erősebb hűséggel a szemében és várta a
kislányt. Isabelle nem tudta, mit tegyen. Nem akarta újra a kétségbe taszítani
lelkét, nem akarta, hogy csodás szeretete teher legyen bárki számára. Nem akart
fájdalmat okozni, de nem akart fájdalmat érezni sem. Az öröm, amely azonban
feltartóztathatatlanul átjárta, lebontott benne minden akadályt. A kapuhoz rohant
és legbelül ujjongva ölelte magához a rókát még úgy is, hogy nem hitt a szeméből áradó
újszerű varázsnak. De a róka tényleg hűséges volt egy egész kicsiny ideig. Aztán
újra elmaradozott, de ekkor Isabelle megértette, hogy a kis ravasz olthatatlanul
vágyik a gondoskodására, de képtelen ősi természetét leigázni, mely öntörvényű
szabadságra és magányosságra kárhoztatja.
Tudta, hogy nincs megoldás, tudta, hogy nem kellene várnia, nem bízott
benne, de az öröm és a szeretet, amit a kis rókának adott csak az övé volt és
bár nem érte meg, mégis képtelen volt lemondani róla.
Ismét hetek teltek el. Isabelle már nem
várta legszeretettebb erdei barátját. Vagyis mindent megtett, hogy ne akarja
várni. Néha úgy tűnt, hogy ez sikerül is neki. El is határozta, hogy több időt
tölt Jeannal és bebarangolja vele a környéket.
A fák az erdőben mind azt súgták: „engedd szabadon”, a patak vize azt
csörgedezte: „nem szabad szeretni a rókát”, még Jean orra is azt bökdöste: „inkább
engem szeress, én örökre hűséges leszek hozzád”. Isabelle hallotta, tudta és értette,
hogy mit mond az erdő, de a bokrok rejtekén, a mezők ringó fűszálai közt, s az
odúk üregében mégis őt remélte, a hűtlent, a szerethetetlent.
Már a tavasz illatát is elhozta a szél,
mikor a kis róka egyszer megint a kapuban üldögélt. Különös volt a tekintete és
nyugtalan. Várni sem bírt. Vadabb és
ösztönösebb volt mint valaha. Isabelle mégis odament hozzá és végre megértette
a fák, a patak és a szél üzenetét. Úgy látta a rókát, mint korábban soha. A szemében nem is volt hűség, vad volt ösztönös és félelmetes.
Isabelle lehajolt hozzá és a róka fájdalmasan belemart úgy, ahogy addig sosem. Megveszett
- gondolta, de aztán rájött, hogy mindig is ilyen volt, de őt a szeretet
tökéletesen elhomályosította. Most látta Isabelle először a kis rókát olyannak,
amilyen valójában volt. És akkor, aznap megtört valami, elszállt minden varázs.
- Menj, szabad vagy! – kiáltott a róka
után, de abban a pillanatban inkább ő lett szabad.
