Szaturnusz pogácsa

Mikor a kezemhez érsz…

akkor öltöztet át a  fény,

amely  a szemedből kiragyog

s az áldott medrekben andalog.

Türelmed lett a végső feloldozás,

meredek sziklafalról ájult zuhanás.

Hisz onnan fentről jöttem

vízmosta utakon,

mint köveket átfonó

zúgó-rejtek-patakok.

És most?

Most ott ülünk a Göncölnek szekerén.

Lábunkat lóbázzuk szüntelen lefelé.

Elszórjuk múltunknak ezernyi csillagát,

s készítünk belőle Szaturnusz-pogácsát.

S aztán egy hatalmas tölgyfára költözünk.

Onnan soha többé le nem jövünk.

Bódultan pihenünk Istennek tenyerén.

Így lépünk által a világnak tengelyén.

A fonyódi hegy

Egy érdes, rút deszkából

mint tüske maradtál bennem.

Bőröm felhasítva szúrtál.

Az egész a  szívemig gennyedt.

Azt  hittem, végleg befészkelte magát.

Ott, a bőröm alá a  lüktető csomó.

Már nem is fájt, inkább felégetett,

szorított - húzott,  míg végül  feloldó

hosszú sóhajjal  elfújtalak

mint egy sokgyertyás szülinapi tortát.

…

Egyik lábam a másik után.

Csak én, csak ő, csak ő, csak én…

Beszívtam tüdőmbe a tájat,

meg az  elakadt szavak lélegzetét.

És ott volt végre az a hegy.

Az is csak a leomlás miatt.

Lösz, homok, kavics vagy kő…

akár az asztalra csöppent  viasz.

Az éjszaka türelmetlen.

Azt hittem beszív az idő.

Mindenhol szögek és szilánkok.

Az aszfaltra dobbant a cipőm.

S ott fent… a csöndnek szélén,

Milyen régóta vártak a fenyők!

Alattam a  Balaton terpeszkedett

Apró táncot jártak rajta a redők.

Ebbe gyűrtem bele sok-sok hónapot,

az összes napot, amit adtam, mind.

El nem tékozolt könyörgő imákat,

hogy elszunnyadjon bennem a béke megint.

Így talált rám az a  szó,  

a  legtürelmesebb ölelés

Megállt körülöttem  az idő,

Magához szorított a hold, s a szél.