Hogy szeresselek?

Miért és mióta lettem tőled más?

 Legbelül… Rég nem értem már.

Nem kérhetem.

Csak kérdezem:

Mondd, hogy is szeresselek?

És mondd, hogy ne szeresselek?

Ha félsz, ha kérsz, ha vársz, ha vágysz.

A levegővel kúszom beléd

és egy buborékban pattanok szét.

Így utazom egészen, amíg lüktetsz.

Pitvar és kamra,

csak egyszer

fogadj magadba!

A nyughatatlan

Ez egy nagyon furcsa évszak.

A tavaszba előrefurakodott a nyár.

Hogyhogy ő sem tudja kivárni a  sorát?

Már jó előre kipattintotta a  rügyeket

nem törődve avval, hogy nem lehet.

Nem lehet csak úgy mindenbe belekapni!

Mondd, hogy lehet valamit ennyire akarni?

Közben hullanak a levelek. Még egészen zsengék.

Zsengék, de letépem a fáról mind. Gyengék

vagytok,  és hiába fogjátok le a kezem.

Úgyis mindent szétzilál egyetlen lélegzetem!

A téli jégcsap-szavakat beléd karcolom.

Sárral, latyakkal telerajzolt arcomon

már fel sem ismered a tavasz üdeségét.

Reszketegen  félem az idő ürességét.

A szemem kút.

A hangom fátyol.

A hajamba tűzve

egy ócska indiántoll.

A talpam alatt lüktet

az eltaszított múlt.

Szememből a könny

menekülve kifordult.

Vissza se nézett…

Örült,  végre szabad.

Ez maradtam végül:

fásult festék-maszat.

Keresők

Lassan.  Csak egészen

lassan érintem a kaput.

Régi emlékek vasalták súlyossá.

Ezernyi érintés, ezernyi vágy…

léptek és lépnek rajta át.

Márványerezet.

A lépcső spirálként feloson.

Csigavonalú útjaink,

mint vissza-visszatérő rokon.

Ismeretlen jeleket ró bőrömbe

minden egyes szó.

Hiába iramodik tova a pillanat.

Megint nem hajtom meg magamat.

Bizonytalan lenézek:

alattam már mélyül.

Arcom az arcodba

mindenképp belevénül

az idő tolvajútjain.

Csontszínű falak,

a padló recsegve hív.

Megannyi lábnyomban

téged keres a szív.

Árnyékok omlanak

s pereg a vakolat.

Mégis a nap  betűző

és lebegő sugara

újra és úja megmutat.

Arcodon meg-meglágyul a kín.

A kereszt a  hátadon

vajon mennyit bír?

  

Értem és miértünk

felfeszülsz minden nap.

Kereslek, elhagylak,

megtalálsz, megtartasz…

Elhagyott mennyország

Gyere közelebb

és hallgasd!

Nem ver a szívem.

Páros és páratlan szervek

döngetik kapumat.

Szabadulni most már

belőlem akarnak.

Gyere közelebb

és érezd!

Miféle lehelet az,

amiben ennyi a vágyakozás?

Itt vagy? Voltál? Leszel?

Csak remélem, hogy megismer

milliónyi sejtemből

csak egyetlen egy.

Gyere közelebb!

Látod? Ott heverek

mozdulatlan magamban 

a gyomrom ingoványos

talaján.  

A vacogás lassan kibírhatatlan.

Úgy nézz, hogy meleg legyen,

hogy kinyíljak, mint egy virág.

Mint áldott kelyhekből

felszakadó imák.

S szememben majd megered

a bizonyosság láza.

Mint virág körül dongó

tavaszi méhek tánca.

Gyere közelebb

és a  bőröddel érezz!

Úgy érints, hogy

belső rejtelmeimből létezz!

Egy elhagyott mennyország.

Ezt találtad bennem.

Szakítsd fel ajtaját!

Éleszd fel a lelkem!

Repedés

Még szeretgetem... míg itt

ez a fura fakó fájdalom.

Aztán  lassan  elenyészik

egy langy őszi hajnalon.

Sok-sok bűvös falevelet 

majd felkap valami kósza szél.

S a földre lepereg minden,

minden, amit bennem megszültél.

Az idő újra belémkavar,

s  szívembe éles követ hajít.

A körökben gyűrűzve

fel-felbukkansz megint és megint.

Bennem az évek szűkölnek,

s bőrömön ezernyi repedés.

Ezeken jutsz be mindig,

mint nádszöveten át a fény.

Feleszmélve szabadulok,

mint rossz álmától a kisgyerek.

Kinyújtóztatom magamból azt,

ami belőled bennrekedt.