Halmazállapot

Félek, hogy ha csak egyetlen pillanatra is engedek,

kitöltöd bennem a rendelkezésre álló teret.

Ami lássuk be-  nem kevés:

pár évtizednyi lobogás.

Az új kert

Úgy belenőttél a bőrömbe,

mint valami szúrós szederinda,

ahogy öleli az ágat.

Fojtóbb szorítást egész biztosan

nem találhat.

Ha körülnézek a kertben,

már mindenhol ott vagy.

A kapu  rettentő rozoga.

Ki-be csattog rajta a szél.

A huzat is csak viháncol,

miközben vacog  a tél.

A madarak már réges-rég

nem járnak erre.

A vászoninged szélét cibálom.

A hajszálrepedések elborítják

az egész szikkadt talajt.

Nincs eső

és a szél sem kavar

se port se szemetet.

Fura, így van  jól.

A kert haldoklik.

A fák már bennem nőnek

s hajolnak boldogan a  füvek.

Te fakasztod  az új életet.

Átváltozás

Az egész borzasztóan gyorsan történt:

Egy furcsa formájú felhő

teljesen kitakarta  a napot

és  - talán  a fények miatt -

az arcod egészen különös kifejezést kapott.

Nem tudom, hogy akartam -e látni azt,

ami akkor belőled kibukkant.

Te voltál és mégsem te.

Úgy éreztem, hogy legalább tíz évünk

egy szempillantás alatt elillant.

Kezdhetnénk tiszta lappal

-  győzködtem egyre csak magam.

De a  téves állítások inverzei

mégsem adták ki az igazat.

És akkor rá kellett jönnöm,

hogy a régi ellentéte nem az új.

Amit szeretek benned és amit nem

az egymáshoz sosem idomul.

A nap, a  felhő, a szín és a fények

ki tudja, hogy akkor veled voltak vagy velem.

De bármennyi formát rajzolunk is  magunk körül,

én csak a legbelső magot keresem.

A szíved

Azon az utolsó nyáron

már nem érintettél.

Csak a szemed nézett.

S jégvájta tükrében

gyönyörtelen magam.

A selymes barna

szivárványtárnák mélyébe

mégis beúsztam,

mint egy jéghideg

barlangi tóba.

S a pupillák kávés feketéje

magával szippantott.

Csak szálltam, mint  bóbitaernyők

a zápor előtti viharos szélben.

Röpke a pillanat.

Nincs tovább.

Már megyek.

Kúszom tovább az idegpályák

lomha talaján…

És nem az agy, a gondolat,

a szív lesz az utam vége.

Pont úgy lüktet,

buggyan a vér, s apad,

mind feledhetetlen

vérvörös lobogó áradat.

S míg gyönyörködtem

végtelen működésedben.

A nyilvánvaló hibák

kutatásáról örökre

megfeledkeztem.

A funkciótlanság esztétikája

A funkciótlanság esztétikája,

mikor csak a  komor várakozás marad.

A szálakat már elvágtuk rég mi magunk.

Nem függünk. Szinte nem is létezünk.

Egy csepp lebegés a semmiben.

Nincs súrlódás semmi sem.

Süket minden és nagyon sötét.

Tompa  a látás és tompa a hang.

De az idő lomha tánca

egyre gyorsabbra lükteti szívünk.

Azt az egyetlen világló pontot figyeljük.

Az a mi csillagunk.

Ellent mondás

Még a csönd lomhaságán is

áthatol a félelem.

Már megint. Megint mit tettél

és mit nem teszel velem?

Újra az ismerős ösvény.

Szétzilált árnyékunkra

puhán ráhajolnak a fák .

Bár legtöbbjük rég tudta:

Ha elég távol tartalak,

az enyém csak úgy lehetsz.

S a tied csak akkor leszek,

ha sosem vagy itt velem.

Fény-kép

Lassan dereng.

Homály oszlik

és elmereng

ahogy foszlik,

szakad az ég

a gondolat.

S szór szerteszét

fény- fonalat.

mint pont-parázs.

Mert sorsomat

úgy szőtted át

mint hajnali

bomló sugár

fénykarmai.