A fájdalom

A fájdalom feléleszti a szívet.

Körülfonja és belémarkol.

És ez a gyönyörű gyötrő szorítás

sosem halálos.

Éppen ez benne a legkínzóbb.

A maga módján így tökéletes.

Altató

Lehalkul a táj.

Előttem az út szenderül.

És a csendje úgy rám terül

mint szenderedő  gyermekre

a zsongó esti mese.

Alig pár csillag.

Némán fahéj, ánizs leng.

És gömbölyödő tested

kicsiny kis kupaca

bennem  haza-hazajár.

Hát csak aludj!

Szendergő Kis Bogár!

Kisimult békék

belső csöndje vár.

Apró Jézus

Tán éppen ott kering

benned is a hangulat.

S a harangokon át

megtalálod önmagad.

Belső imák, Illatok, 

oly szelíd, ismerős mind.

Az is annyira kell,

mikor mindez bennünk ring.

Hiába áltatnád

újra-s újra önmagad.

Indok nincs. Nem lehet,

ha vétkeidhez ragadsz.

De a legszebb fából

már ring a messzi bölcső.

Apró Jézust adott

ajándékul  a teremtő.

Az arcod

Az arcod olyan, mint egy

szövevényes bűnügy.

Gyakorlatilag megfejthetetlen.

Elindulok egy vonáson,

s mikor úgy érzem,

hogy végre értem,

akkor váratlanul

felhúzod a szemöldököd

és kérdőre vonod a tekinteted.

Így megint magamra maradok.

Éjjel

Mert most a csend csöng.

Megdermed az ág.

Feketül ott fönt

s a hold  is elrág

néhány csillagot.

Aztán kiköpi,

mikor jó apró.

S hozzá szürcsöli

a ráhanyatló

tömény feketét.

És Magába szív

a fekete lyuk.

Megkövül a szív

az arc, ha nem jut

a félelemre  fény.

Összeillesztés

Tegnap közel éreztem magamhoz az Istent.

Nem tudom, hogy ő volt bennem,

vagy én voltam benne.

A szélek sorjátlanok.

Az összeillesztés tökéletes.

Míg létezem...

Ha lírikus is vagyok

ez semmiképp sem epilóg.

De a világ – tudom –

pontosan addig tart

mint a  képzeletem.

Mennyi szó van

s mennyi variáció.

Milliószám csüngenek

szánkon mondatok.

De  a valódit, mégis

ki nem mondhatom.

Az utolsó pillanatban

honnan fogom tudni,

hogy mi a jó és mi a rossz?

S az a meggyőző  értékítélet

micsoda bizonytalan hatalom.

S az aprócska léthez

visszahullva próbálok rájönni,

hogy mi mit jelent.

Mit jelenthet az a szó, hogy én?

S létezik e egyáltalán ilyen fogalom?

Próbálok megragadni

mindent, ami biztosnak tűnik.

Egy szót, egy rímet, egy mondatot.

Csak hangalak és jelentés.

Szemiotikai  abszurditás.

Kapaszkodok.

Csak az biztos,

hogy bizonytalan.

Mert ez is csak én vagyok.

Magamat magamon

se érthetem,

mert az is csak

én maradok.

Csak hidak.

Csak látlak.

Csak érzem.

Csak van szaga.

Csak anya vagyok.

Csak nőnek a szavak.

Csak halványodok.

Csak addig vagyok,

míg  létezem...

Elrugaszkodom

Asszem inkább elrugaszkodom.

És olyan nagyot fogok ugrani,

hogy elhagyom az óvodás jelemet.

Boríték volt.

Szerintem egy lányhoz nem illik.

Aztán még jobban kinövöm magam,

vagyis épphogy kisebb leszek.

És nem  leszek  első a tornasorban.

A hegedűmet is elrepítem,
pedig végre kinőttem
azt a  rettenetes nyikorgást.

Járdányi, Schradik és Acolay.

Mindig is inkább fuvolista akartam lenni.

És végre kihajtott  belőlem is

legalább egy frappáns válasz.

Csak …hogy ne legyek jelentéktelen

mint a  tüdőmből kiáramló levegő.

Szinte hihetetlen, de egyszer még

a szép is felütötte a fejét bennem.

Sokáig rá sem jöttem.

Úgy ólálkodott és vágyakozott 

mint valami kidobott szerető.

Mindig meglesem a tükrökben.

Tulajdonképpen én mindig éppen ugrom.

Átugrom az összes árnyékomat

és a puhaszélű vágyakat.

Még a  Holdat is felülről látom,

ahogy belecsorgatja a fényét

az összes álmodozásba.

Lassan én is felolvadok

mint a cukor egy függő kávéjában.

Elolvadok. Igen.

És nem marad semmi más belőlem

csak néhány hajszál a lefolyóban,

amiért te nagyon haragszol.

Lélegzet

Éppen most akartam venni

egy jó nagy lélegzetet.

Olyan: hú de nehéz lenni!

Már nem is emlékeztem,

mikor szippantottam nagyot.

Sokáig csak szuszogtam,

de a levegő nem csapott

belém. Be sem burkoltam

a léghólyagokat buján.

Felszínes légáramlatok

keringtek  bennem kuszán

mint eltitkolt gondolatok.

De jött a nagy levegő.

Süvített és átszáguldott

sodorva a remegő

emlékeket. De  elugrott

minden konok makacsságom,

nehogy  elvigye a szél.

Kapaszkodott mint nagyságos

asszonyba a tekintély.

Így maradtam formálatlan

hiába fütyült  passzát.

Érdes tüzes forró katlan.

Menny- pokol közt a passzázs.

Marad a nyár

És te még azt hiszed,

most is múlik a nyár.

Csak szólok,

hogy amíg a kávéhabból

nem rittyentesz

valami hetyke figurát,

addig ne is várd,

hogy megmozduljak.

Inkább csukott szemmel

megszámolom a párnámban

a pihéket. Az összeset.  

Vagy inkább elmélázik

 tekintetem a mélyedéseken.

Tudod: „ hegy-völgy puha menedék”

Ez mind a te nyomod itt szerteszét.

Mert ez is több mint puszta ölelés.

Így szippant magába a múlt, a feledés.

A csuklóm is átéred,

te vagy rajta a pánt.

A hangod majd kibéleli

az összes többi éjszakát.

Hiába látom, hogy kint

követelőzve toppant az ősz

Míg a lepergő leveleken

a szemem el-elidőz,

addig sem mozdulok.

Megdermed bennem a szerelem.

Ez a jégkásás kusza ragacs-nyár.

Ez az én  fekhelyem.

Az ősz íze...

Az ősz íze

bezuhan az ablakon.

pár óra…

és a hold is kiszórja

néhány csillagát.

A szemed ragyogó

mélybarna gomolygás.

Bársony öledbe hajt

a kuporgó vacogás.

Hangod hangomra

belülről tapad.

Szerethetlek…

s már nincsenek szavak.

Reggeli

Tudod, mindent, amit mondasz,

 felhasználhatom érted.

Értem pedig már nem kell aggódnod.

Az utolsó disztichont is

végleg törölte a tudatom.

S így tudatom veled,

hogy ünnepi itt minden szó

bárhogy is perceg bennünk

a hétköznapiság.

Mert annak is részese vagyok,

hogy  lényegednek hívó jeleitől

én már sosem hervadok.

S a kérdésekre a választ

úgysem tudhatom.

Felel rá majd Radnóti

vagy József Attila.

A nyúlós reggeleket

ő is teleírta dermesztő szavakkal.

A reggeli kávéhabban benne a jel,

hogy pontosan tudom,

erre  mit keresel.

A tányér maszatos,

az asztal is morzsás.

A foszlós kalácsról meg                                                     

lehajlik a lekvár.

Ahogy én is folyton csak hajlok feléd.

És egyre csak azt játszom:

Az arcod szeretem.

S csak  hagyom, hogy  átfolyjon

rajtunk a szerelem.

A hajad  hol fehér, hol meg fekete …

Csak szavak csak szavak…

S te  a nyakkendőd keresed.

Egymást átívelő sietős utak

rejtett- fondor mozdulatok

hosszú sora indít el ma is.

S a gondolat-pókhálón,

mint egy ősi távírdán

megy az üzenet.

Ma minden mondatot, szót, ragot

neked köszönhetek.

Az én világom

Ez itt bent  az én világom.

El is rendezgetem magam.

Téged hova kéne tenni,

hogy otthon érezzem magam?

A hangod majd kintről  behajol,

s a könyvek összevisszasága közt

szavak gomolyognak és érintenek,

mikor te  vársz az ajtó mögött.

Az ablakon esténkén  ott lesz a kép,

amint a  nap  lassan legurul a dombról.

Te  a fotelben ülve mosolyogsz,  nézel

s öledben a  macska dorombol.

Félelmetes, ahogy méregetlek

mint egy bizonytalanul kötődő gyerek.

Az ágyunk fölött akkor is  ott a kereszt

s én az imák árnyékában térdelek.

Mondd, hogy tud beléd férni ennyi jóság?

Hogyan tudod fékezni az álmomat?

S míg szemedből az odaadás kiinteget,

magadba vonzod varázsomat.

Ezért mosolyog a szem, a száj

Férfierőd apró jelei…

S a megkomponált diszharmóniát

így  oldják fel lüktető sejtjeim.

Különös álom

Mikor a  földszagú eső

ott hintázik minden ágon,

akkor jön el értem Ő.

A különös álom.

Végigsuhan a kerten.

Szellője:  szelíd fuvallat.

Megcibálja a fák lombját,

s a tó mélyébe belehallgat.

Csakhogy elunja azt is.

S nesztelenül száguld tova.

Hízelgő rózsákon át,

kényes szirmokat borzolva.

A kapu deszkái közti résen

egy  mély sóhajjal átoson.

Öreg nyirkos padló szuszog,

s elidőz egy  lábnyomon.

Majd  felszédül a csigalépcsőn,

besiklik  a kulcslyukon.

Elmosolyodik váratlanul

a sarokban alvó pókokon.

Végül elpihen ágyamon,

s fülembe súgja kedvesen:

hogy hajnalra tudjam biztosan

Te vagy az Egyetlenem.

Szerelem

Mert bárhogy is nézem,

hozzád küld majd  a nap

minden tőle szökött,

rajtam táncoló sugarat.

Némít e ragyogás.

S kuszálódik benned a vágy,

mert léptem alatt nyílnak

jázminok, orgonák.

Bódítanak illatok,

s még annyi más varázs.

Minden olyan körülötted

mint izzó- lebegő délibáb.

A nyári ég édes- langyos.

Betakar e puha kabát.

S innentől minden éjjel

hozzád bújva alszom majd át.

Kicsordul

Nehéz fülledt ködkabátba burkolózik a lét.

A levegő ólomsúlyú, beszívni nem lehet.

Merre nézel, üveges tekintetek szerteszét.

A fürdőszobából zajok, de csak a víz csepeg.

Csepeg és kicsurog.

Csordultig megtelik.

A kádból kibuggyan,

lódul és indul mind.

Utat tör kád falán,

csempén és küszöbön.

Az ajtórés alatt,

hol a fény  beköszön.

Szobában kanyarog.

Szédült egy fürdővíz!

Talpadat érintve

lágyan  megszelídít.

Eddig csak ücsörögtél a megszokás peremén.

Elgémberedett arcodat tükrözi még a víz…

De majdcsak kibuggyansz te is ott a kád tetején,

s ködfalakat  bont a benned   lapuló  ezer-szín.

Belső virág

Mint szúnyoghálón  a szél,

úgy jár bennem az idő.

Szemem  váltja  a fókuszt.

A  pillanat merengő.

Egy perce még itt voltál.

Ott a nyom, a süppedés.

Tétován gyűrt lepedő,

hegy-völgy puha menedék.

Belőlem vittél valamit.

Azt is elhordja  majd a szél

mint egy homokdombot

a kettőnk játszóterén.

S már nem vagyok otthon itt.

Nem őriznek az illatok.

Kifakult az összes szín

és a múlt is elhagyott.

De a sorok legvégén,

éppen majd, a pont után…

Kivirágzik  bennem a rét

színehagyott hangod nyomán.

Kiapadnak a tavak?

Elmosolyodtál ma már?

Mondtad neki,

hogy szereted?

Hisz megkaptad már

az égből a jeleket.

Csak súgd, ne is…..

inkább maradj némán.

Elnyelő örvényed

fura játékát

űzöd még ma is.

Ő az… még mindig…

Ezt te is tudod.

Mégis menekülsz,

hárítasz  te konok.

S a szivárványhártyán túl,

a pupillák mélyén

mégis csak őt látod,

s öleled örökké.

S reméled, nem tudja,

nem hallja szavad.

Vágyod és nem mered

szeretni magad.

Őbenne menekülsz

faltól- falig.

Ha  lehetne merülnél

el benne. Nyakig.

Mindegy, hogy mikor

és mindegy, hogy hol

bármit is mondtál

már nem voltál sehol.

A lehető legszebb

mégis  a pillanat,

mikor csak úgy hagyod

szeretni magadat.

Bárhová koccannak

szádból az új szavak..

nem hagynak nyomot

a hóban az igazak. 

De ne hidd, hogy soha

nem apadnak a tavak.

Szaturnusz pogácsa

Mikor a kezemhez érsz…

akkor öltöztet át a  fény,

amely  a szemedből kiragyog

s az áldott medrekben andalog.

Türelmed lett a végső feloldozás,

meredek sziklafalról ájult zuhanás.

Hisz onnan fentről jöttem

vízmosta utakon,

mint köveket átfonó

zúgó-rejtek-patakok.

És most?

Most ott ülünk a Göncölnek szekerén.

Lábunkat lóbázzuk szüntelen lefelé.

Elszórjuk múltunknak ezernyi csillagát,

s készítünk belőle Szaturnusz-pogácsát.

S aztán egy hatalmas tölgyfára költözünk.

Onnan soha többé le nem jövünk.

Bódultan pihenünk Istennek tenyerén.

Így lépünk által a világnak tengelyén.

A fonyódi hegy

Egy érdes, rút deszkából

mint tüske maradtál bennem.

Bőröm felhasítva szúrtál.

Az egész a  szívemig gennyedt.

Azt  hittem, végleg befészkelte magát.

Ott, a bőröm alá a  lüktető csomó.

Már nem is fájt, inkább felégetett,

szorított - húzott,  míg végül  feloldó

hosszú sóhajjal  elfújtalak

mint egy sokgyertyás szülinapi tortát.

…

Egyik lábam a másik után.

Csak én, csak ő, csak ő, csak én…

Beszívtam tüdőmbe a tájat,

meg az  elakadt szavak lélegzetét.

És ott volt végre az a hegy.

Az is csak a leomlás miatt.

Lösz, homok, kavics vagy kő…

akár az asztalra csöppent  viasz.

Az éjszaka türelmetlen.

Azt hittem beszív az idő.

Mindenhol szögek és szilánkok.

Az aszfaltra dobbant a cipőm.

S ott fent… a csöndnek szélén,

Milyen régóta vártak a fenyők!

Alattam a  Balaton terpeszkedett

Apró táncot jártak rajta a redők.

Ebbe gyűrtem bele sok-sok hónapot,

az összes napot, amit adtam, mind.

El nem tékozolt könyörgő imákat,

hogy elszunnyadjon bennem a béke megint.

Így talált rám az a  szó,  

a  legtürelmesebb ölelés

Megállt körülöttem  az idő,

Magához szorított a hold, s a szél.

Zuhanás

Amikor gondoltam rá, öregnek tűnt.

Pedig tökéletesen ruganyos léptekkel és

fiatalosan battyogott a hegyen fölfelé.

Szerettem volna látni az arcát,

de ő egyszer sem fordította felém a fejét.

Na nem mintha gondosan ügyelt volna erre,

egyszerűen csak túl messze volt.

Sosem tűnt el a szemem elől, de

bárhogyan igyekeztem, nem sikerült utolérnem.

Ő  pedig nem nézett hátra.

Sőt semmi jelét nem adta annak,

hogy érzékeli a jelenlétem.

Én mégis biztos voltam benne,

hogy pontosan tudja, ott vagyok mögötte.

Mikor fáradtam, mikor úgy éreztem,

hogy már nincs erőm továbbmenni,

akkor váratlanul megállt.

Nyomát sem lehetett rajta látni fáradtságnak.

A távolba nézett, az eget fürkészte

és éreztem, hogy mosolyog.

Már majdnem utolértem,

amikor újra elindult.

És ez így ment végtelennek tűnő hosszú ideig.

Hiába néztem  bármerre, nem láttam semmit.

Pontosabban: A szemem érzékelt, látott,

de az agyam már képtelen volt dekódolni

a beérkező jeleket.

Az egyetlen, amit minden érzékszervemmel felfogtam,

érzékeltem és éreztem, az az Öreg volt.

Csak most vettem észre,

hogy nem is volt nála semmi.

Egy egyszerű hosszú vászonruha

takarta. Ebben imbolygott előttem.

És haladtunk felfelé.

Ő vezetett.

A lábaim egyre súlyosabbá váltak.

Az érzékszerveim egyre jobban eltompultak.

Nélküle már visszafordulni sem lettem volna képes.

Vonzott, mint egy erős mágnes.

Az arcát szerettem volna látni.

Az arcát akartam, de legalábbis a szemébe nézni.

Tudtam, hogy ez is csak akkor fog megtörténni,

ha ő is akarja. Mint ahogy egyre inkább rájöttem arra is,

hogy minden pontosan úgy történik, ahogyan ő akarja.

De ez egyáltalán nem zavart,

sőt tökéletesen biztonságban éreztem magam.

Nem tudom, hogy mennyi ideig követtem így felfelé

ruhájának harangozó mozgását. Órák, napok vagy évek teltek el.

És akkor rájöttem, hogy az idő nem számít.

Az idő, amitől örökké rettegtem, nem is létezik.

Nem rabol és nem fosztogat. Nem rémiszt többé.

Egy pillanat, vagy évek? Önmagukban mit sem számítanak.

Mert  soványodhat százszor is a hold.

Mégis lehet, hogy egyetlen pillanatba sűrűsödik majd minden.

Lesz egyetlen pillantás, amikor sejtjeink milliói egymásra találnak,

felélesztik  a bennünk  szunnyadó  lényeget.

Mikor hirtelen mindennél világosabban és élesebben

ráébredünk, hogy kik vagyunk és miért.

Így érkeztünk meg a hegy csúcsára.

Az Öreg és én.

Ez a hegy sokkal magasabb volt,

mint amit valaha is el tudtam képzelni.

Akkor már nem csak látni, de lélegezni és

létezni sem tudtam nélküle.

Látni szerettem volna, de ő odajött

megérintett és átölelt.

A leggyönyörűbb ölelés volt ez.

Olyan,  amelyből soha

nem szerettem volna kibontakozni.

Azt hittem ez már örökké így marad.

Nem sírtam, de könnyek ömlöttek a szememből.

Le a földre. Le a földre.

És akkor hirtelen egészen kicsi lettem.

Kicsi és kemény, mint egy kő, egy kavics.

Ő a tenyerébe szorított és…

ledobott.  Lehajított a mélybe,

mert ő volt az Isten.

Ez történt:

Egy hatalmas hegycsúcsról egyszer

az Isten ledobott mint egy követ.

„Az egész életed egy folytonos  zuhanás”.

- kiáltotta utánam.

„Soha ne feledj”  - visszhangoztak még szavai.

Azt hiszem, nem féltem.

Tudtam, hogy ennek így kell lennie.

tudtam, hogy mindig minden pontosan úgy van,

ahogy nekem a legjobb. Ahogyan lennie kell.

Azt gondoltam, hogy te leszel az, aki majd

elkap  és  a tenyerébe zár.

Szeret és nem enged többé.

Aki majd nem tud lemondani rólam.

Akitől a sejtek egymásra találnak.

Én csak zuhantam és biztos voltam benned.

csak zuhantam és biztos voltam

zuhantam …ez biztos

zuhantam

„Végül ott leszek…”

- hallottam még elhalón

az Öreg szavát.

És én tudom, 

hogy majd 

a tenyerébe

érkezem.

Szabálytalan görbe

Az ami te voltál, s vagy

az is itt van nálam rég.

Bennem járkál  a félelmed

mióta megszülettél.

Halkan koppan minden lépted.

Szívem görbéjén csomó.

Szabályos csúcsok íve

egy lehetetlen funkció.

Egyenes, görbe,

görbe, egyenes.

Minden kanyar

rendellenes.

Remegve vár

lüktetve  fáj.

Serceg a belső

szeizmográf.

Benne rekedt minden

tudattalan  lételem.

Összefolyva láthatatlan

határaidban létezem.

Áradás

Nem tudod, hogy mi történik.

Benned az idő elmerült,

s mint perdült kő  a tó vízébe,

mi hínárok közé szenderült.

Ki mondja meg, hogy mivel tartozol

magadnak, a múltnak, s mának?

Átadhatod e magadat

a felhasított zengő világnak?

Ugye tudod, hogy nincs menekvés,

ha szomjas szúnyog lelked kóstol.

Míg hidegülsz és elgémberedsz,

kesztyűtlen ujjaidtól fázol.

Nem tehetsz már többé semmit,

mert percről- percre nősz és lázadsz.

S mint a  hegyről leömlő víz

váratlanul végre áradsz.