Amikor gondoltam rá, öregnek tűnt.
Pedig tökéletesen ruganyos léptekkel és
fiatalosan battyogott a hegyen fölfelé.
Szerettem volna látni az arcát,
de ő egyszer sem fordította felém a fejét.
Na nem mintha gondosan ügyelt volna erre,
egyszerűen csak túl messze volt.
Sosem tűnt el a szemem elől, de
bárhogyan igyekeztem, nem sikerült utolérnem.
Ő pedig nem nézett
hátra.
Sőt semmi jelét nem adta annak,
hogy érzékeli a jelenlétem.
Én mégis biztos voltam benne,
hogy pontosan tudja, ott vagyok mögötte.
Mikor fáradtam, mikor úgy éreztem,
hogy már nincs erőm továbbmenni,
akkor váratlanul megállt.
Nyomát sem lehetett rajta látni fáradtságnak.
A távolba nézett, az eget fürkészte
és éreztem, hogy
mosolyog.
Már majdnem utolértem,
amikor újra elindult.
És ez így ment végtelennek tűnő hosszú ideig.
Hiába néztem
bármerre, nem láttam semmit.
Pontosabban: A szemem érzékelt, látott,
de az agyam már képtelen volt dekódolni
a beérkező jeleket.
Az egyetlen, amit minden érzékszervemmel felfogtam,
érzékeltem és
éreztem, az az Öreg volt.
Csak most vettem észre,
hogy nem is volt nála semmi.
Egy egyszerű hosszú vászonruha
takarta. Ebben imbolygott előttem.
És haladtunk felfelé.
Ő vezetett.
A lábaim egyre súlyosabbá váltak.
Az érzékszerveim egyre jobban eltompultak.
Nélküle már visszafordulni sem lettem volna képes.
Vonzott, mint egy erős mágnes.
Az arcát szerettem volna látni.
Az arcát akartam, de legalábbis a szemébe nézni.
Tudtam, hogy ez is csak akkor fog megtörténni,
ha ő is akarja. Mint ahogy egyre inkább rájöttem arra is,
hogy minden pontosan úgy történik, ahogyan ő akarja.
De ez egyáltalán nem zavart,
sőt tökéletesen biztonságban éreztem magam.
Nem tudom, hogy mennyi ideig követtem így felfelé
ruhájának harangozó mozgását. Órák, napok vagy évek teltek
el.
És akkor rájöttem, hogy az idő nem számít.
Az idő, amitől örökké
rettegtem, nem is létezik.
Nem rabol és nem fosztogat. Nem rémiszt többé.
Egy pillanat, vagy évek? Önmagukban mit sem számítanak.
Mert soványodhat százszor
is a hold.
Mégis lehet, hogy egyetlen pillanatba sűrűsödik majd minden.
Lesz egyetlen pillantás, amikor sejtjeink milliói egymásra
találnak,
felélesztik a
bennünk szunnyadó lényeget.
Mikor hirtelen mindennél világosabban és élesebben
ráébredünk, hogy kik vagyunk és miért.
Így érkeztünk meg a hegy csúcsára.
Az Öreg és én.
Ez a hegy sokkal magasabb volt,
mint amit valaha is
el tudtam képzelni.
Akkor már nem csak látni, de lélegezni és
létezni sem tudtam nélküle.
Látni szerettem volna, de ő odajött
megérintett és átölelt.
A leggyönyörűbb ölelés volt ez.
Olyan, amelyből soha
nem szerettem volna kibontakozni.
Azt hittem ez már örökké így marad.
Nem sírtam, de könnyek ömlöttek a szememből.
Le a földre. Le a földre.
És akkor hirtelen egészen kicsi lettem.
Kicsi és kemény, mint egy kő, egy kavics.
Ő a tenyerébe szorított és…
ledobott. Lehajított
a mélybe,
mert ő volt az Isten.
Ez történt:
Egy hatalmas hegycsúcsról egyszer
az Isten ledobott mint egy követ.
„Az egész életed egy folytonos zuhanás”.
- kiáltotta utánam.
„Soha ne feledj” -
visszhangoztak még szavai.
Azt hiszem, nem féltem.
Tudtam, hogy ennek így kell lennie.
tudtam, hogy mindig minden pontosan úgy van,
ahogy nekem a legjobb. Ahogyan lennie kell.
Azt gondoltam, hogy te leszel az, aki majd
elkap és a tenyerébe zár.
Szeret és nem enged többé.
Aki majd nem tud lemondani rólam.
Akitől a sejtek egymásra találnak.
Én csak zuhantam és biztos voltam benned.
csak zuhantam és biztos voltam
zuhantam …ez biztos
zuhantam
„Végül ott leszek…”
- hallottam még elhalón
az Öreg szavát.
És én tudom,
hogy majd
a tenyerébe
érkezem.
