Részlet az egyik legszebb igaz történetből, amely egy nehéz vagy épphogy
könnyű, de fájdalmas döntésről szól.
Szabó Magda: Régimódi történet
Anyám, írtam már, bátor volt, gyakran több is: vakmerő. Mérlegelni, tétovázni mindig csak akkor láttam, ha az eltervelt cselekvés valamelyik gyerekét is érinthette, akkor gyakran megtorpant, elállt a szándékától, féltette vagy a fivéremet, vagy engem. Bátor volt ezen a napon is, élete nagy küzdelmének a napján. Feltételezte, hogy Józsefhez a Párkák révén már eljutott a hír, mi történt Melinda és Béla közt nyáron a hegyen, de azért megkérdezte, hallott-e mostanában róluk, s József nem köntörfalazott, elismerte, hogy ismeri a pletykát, de senki illetékessel nem beszélt. „Én illetékes vagyok – mondta Jablonczay Lenke –, s ha valaki, maga tudja, milyen volt vagy lehetett a házasságom. Béla más feleséget érdemel, olyat, aki szereti, és Melinda szereti Bélát. El fogunk válni, szabad leszek megint. Abból, hogy máig nem nősült meg, s hogy mindig mindenütt megkeres, azt kell következtetnem, magában is élnek azok az emlékek, amelyekről nem szoktunk beszélni. Hallottam, örökölt, most már nincs szüksége hozományra. Akar elvenni feleségül?”
József nem várta a kérdést, de semmivel se volt kevésbé bátor, mint anyám. Az emlékezetes, azElly választásá-ban megörökített élmény óta először beszéltek arról, ami történt. József nem 361tagadta, szereti anyámat, mindig szerette, ha volt is időközben más az életében, az nem számított. Neki se volt egyszerű tudomásul vennie a családi végzést, hogy nem vehet el szegény lányt. „El akartam riasztani – mondta József –, minek kínozzuk egymást, mikor kilátástalan. Gondoltam, ha rábeszélem egy mással kötendő házasságra, mindkettőnknek jobb lesz. De persze az ilyet csak elképzeli az ember, gyakorlatban kivihetetlen. Egy társaságba jártunk, lépten-nyomon összeakadtunk, s maga szebb lett, mint bármikor. Maga egyszerűen gyönyörű.” Közelebb hajolt Jablonczay Lenkéhez, meg akarta csókolni, anyám elhúzódott, megint érezte azt a vad szívverést, mint amikor a Sántától félt, vagy Stillmungus pirongatta. Ne csókolja meg, nem akarja, hogy zavarba hozza annak az átélésével, nem öröm számára a csók. „Nem válaszolt!” – figyelmeztette Józsefet, a férfi jól megnézte Jablonczay Lenkét, mintha kirakat előtt állna, s döntenie kellene az üveg előtt, vásároljon-e. „Hát akar hozzám jönni, kurta szoknyás?” – mosolygott rá, és akkor Jablonczay Lenke is elmosolyodott, és tele futott a szeme könnyel. Nem mondta, hogy „igen”, elzongorázta, odaült Bella zongorájához, és szállt és ujjongott a dallam, hogy belezengett a Bartók ház. Mire Bella visszatért, már elhallgatott a muzsika, anyám és József szemben ültek egymással, és teáztak. „Akkor kellett volna látnod őt – mesélte nekem a nyolcvanéves Bella, mikor egyszer hazakísértem –, nincs rá hasonlat, milyen volt. Mint akivel megtörtént a csoda.”
A szerelmesek hamar elköszöntek. Szabó Elek megint ott állt a Kollégium előtt, a kis ember a szabad ideje nagy részét a nagykönyvtárban töltötte, apja a Kollégiumra hagyta a szakkönyvtára zömét, szabad bejárása volt az épületbe valamennyi gyerekének. Tőle tudom, hogy amint elléptek előtte, nem vették észre őt. „Azt gondoltam, végre megegyeztek – mondta Szabó Elek –, látszott anyádon valami olyan, mint addig soha, olyan volt, mint aki révbe ért. Holtszerelmes voltam belé, látni se bírtam azt a tündöklő arcot. Ott járkáltam körötte én is évek óta, ha valaki, én aztán legalább olyan jól tudtam, kicsoda az anyád, mint Stillmungus vagy Kubelik. Most majd megkapja, amire vágyott, az üres fejű, lelketlen pojácát, aki olyan gazdag lett, mint egy nábob. 362Nekem nem volt csak a fizetésem meg egy rakás adósságom, táncolni se tudtam, nem érdekelt a kártya, a kaszinó, a vadászat, és hogy utáltam a zsúrokat, uramisten. És mégis tudtam, anyád téved, én illem hozzá, csak én, és nem József. Bementem a Kollégiumba, hogy elkerüljek a látószögükből.”
Kár, hogy nem várt egy percig, tanúja lehetett volna, hogyan alszik ki a fény a Jablonczay Lenke arcán, akinek sose merte megvallani, mit érez iránta, annyira reménytelennek érezte a szerelmét, nem a Majthényi Bélához, a Józsefhez való ragaszkodása miatt. Mikor befordultak a Füvészkert utca könyökében, József azt mondta, persze neki is van feltétele, a Majthényi gyereket ugyanis nem vállalja, a fiú maradjon az apjával. Ha ebben nem tudnak egyetérteni, sajnos, el kell tekinteniök a házasságtól.
És akkor ott a Füvészkert utcán egyszer csak szembejött anyámmal saját kisgyerek alakja, fehér kapisont viselt, szalagos topánt, kidobták a családi fészekből, Melinda nevelte fel, a Sántával, a rémekkel, a hóna alá szorított könyvekkel, és jött szembe vele a gondolata közt Gacsáry Emma is, aki – hite szerint – elajándékozta, eldobta őt. A szalonban zongorázott diadalmas dallam elhallgatott, s a kurta szoknyás királylány még mindig nem arra gondolt, micsoda szerencsétlenség, hogy ilyen férfiba szeretett bele, aki először lemond róla parancsra, anyagi érdekek miatt, aztán meg ilyen embertelen feltételt szab neki. Csak az jutott az eszébe, milyen reménytelen, ha a boldogság után nyúl, zárda, zenede egyformán nem segít, s aki szereti, az se viseli el a közelében a Majthényi Béla kisfiát, aki, szegény, a világra se jött volna, ha József annak idején, mikor még nem késő, szembeszáll a családjával. Nem beszéltek többé a házasságról, mikor hazaért, anyám összecsókolta Kisbélát, mintha súlyos betegségből épült volna fel. József sokáig elmaradt Majthényiéktől.
Szabó Magda: Régimódi történet
Anyám, írtam már, bátor volt, gyakran több is: vakmerő. Mérlegelni, tétovázni mindig csak akkor láttam, ha az eltervelt cselekvés valamelyik gyerekét is érinthette, akkor gyakran megtorpant, elállt a szándékától, féltette vagy a fivéremet, vagy engem. Bátor volt ezen a napon is, élete nagy küzdelmének a napján. Feltételezte, hogy Józsefhez a Párkák révén már eljutott a hír, mi történt Melinda és Béla közt nyáron a hegyen, de azért megkérdezte, hallott-e mostanában róluk, s József nem köntörfalazott, elismerte, hogy ismeri a pletykát, de senki illetékessel nem beszélt. „Én illetékes vagyok – mondta Jablonczay Lenke –, s ha valaki, maga tudja, milyen volt vagy lehetett a házasságom. Béla más feleséget érdemel, olyat, aki szereti, és Melinda szereti Bélát. El fogunk válni, szabad leszek megint. Abból, hogy máig nem nősült meg, s hogy mindig mindenütt megkeres, azt kell következtetnem, magában is élnek azok az emlékek, amelyekről nem szoktunk beszélni. Hallottam, örökölt, most már nincs szüksége hozományra. Akar elvenni feleségül?”
József nem várta a kérdést, de semmivel se volt kevésbé bátor, mint anyám. Az emlékezetes, azElly választásá-ban megörökített élmény óta először beszéltek arról, ami történt. József nem 361tagadta, szereti anyámat, mindig szerette, ha volt is időközben más az életében, az nem számított. Neki se volt egyszerű tudomásul vennie a családi végzést, hogy nem vehet el szegény lányt. „El akartam riasztani – mondta József –, minek kínozzuk egymást, mikor kilátástalan. Gondoltam, ha rábeszélem egy mással kötendő házasságra, mindkettőnknek jobb lesz. De persze az ilyet csak elképzeli az ember, gyakorlatban kivihetetlen. Egy társaságba jártunk, lépten-nyomon összeakadtunk, s maga szebb lett, mint bármikor. Maga egyszerűen gyönyörű.” Közelebb hajolt Jablonczay Lenkéhez, meg akarta csókolni, anyám elhúzódott, megint érezte azt a vad szívverést, mint amikor a Sántától félt, vagy Stillmungus pirongatta. Ne csókolja meg, nem akarja, hogy zavarba hozza annak az átélésével, nem öröm számára a csók. „Nem válaszolt!” – figyelmeztette Józsefet, a férfi jól megnézte Jablonczay Lenkét, mintha kirakat előtt állna, s döntenie kellene az üveg előtt, vásároljon-e. „Hát akar hozzám jönni, kurta szoknyás?” – mosolygott rá, és akkor Jablonczay Lenke is elmosolyodott, és tele futott a szeme könnyel. Nem mondta, hogy „igen”, elzongorázta, odaült Bella zongorájához, és szállt és ujjongott a dallam, hogy belezengett a Bartók ház. Mire Bella visszatért, már elhallgatott a muzsika, anyám és József szemben ültek egymással, és teáztak. „Akkor kellett volna látnod őt – mesélte nekem a nyolcvanéves Bella, mikor egyszer hazakísértem –, nincs rá hasonlat, milyen volt. Mint akivel megtörtént a csoda.”
A szerelmesek hamar elköszöntek. Szabó Elek megint ott állt a Kollégium előtt, a kis ember a szabad ideje nagy részét a nagykönyvtárban töltötte, apja a Kollégiumra hagyta a szakkönyvtára zömét, szabad bejárása volt az épületbe valamennyi gyerekének. Tőle tudom, hogy amint elléptek előtte, nem vették észre őt. „Azt gondoltam, végre megegyeztek – mondta Szabó Elek –, látszott anyádon valami olyan, mint addig soha, olyan volt, mint aki révbe ért. Holtszerelmes voltam belé, látni se bírtam azt a tündöklő arcot. Ott járkáltam körötte én is évek óta, ha valaki, én aztán legalább olyan jól tudtam, kicsoda az anyád, mint Stillmungus vagy Kubelik. Most majd megkapja, amire vágyott, az üres fejű, lelketlen pojácát, aki olyan gazdag lett, mint egy nábob. 362Nekem nem volt csak a fizetésem meg egy rakás adósságom, táncolni se tudtam, nem érdekelt a kártya, a kaszinó, a vadászat, és hogy utáltam a zsúrokat, uramisten. És mégis tudtam, anyád téved, én illem hozzá, csak én, és nem József. Bementem a Kollégiumba, hogy elkerüljek a látószögükből.”
Kár, hogy nem várt egy percig, tanúja lehetett volna, hogyan alszik ki a fény a Jablonczay Lenke arcán, akinek sose merte megvallani, mit érez iránta, annyira reménytelennek érezte a szerelmét, nem a Majthényi Bélához, a Józsefhez való ragaszkodása miatt. Mikor befordultak a Füvészkert utca könyökében, József azt mondta, persze neki is van feltétele, a Majthényi gyereket ugyanis nem vállalja, a fiú maradjon az apjával. Ha ebben nem tudnak egyetérteni, sajnos, el kell tekinteniök a házasságtól.
És akkor ott a Füvészkert utcán egyszer csak szembejött anyámmal saját kisgyerek alakja, fehér kapisont viselt, szalagos topánt, kidobták a családi fészekből, Melinda nevelte fel, a Sántával, a rémekkel, a hóna alá szorított könyvekkel, és jött szembe vele a gondolata közt Gacsáry Emma is, aki – hite szerint – elajándékozta, eldobta őt. A szalonban zongorázott diadalmas dallam elhallgatott, s a kurta szoknyás királylány még mindig nem arra gondolt, micsoda szerencsétlenség, hogy ilyen férfiba szeretett bele, aki először lemond róla parancsra, anyagi érdekek miatt, aztán meg ilyen embertelen feltételt szab neki. Csak az jutott az eszébe, milyen reménytelen, ha a boldogság után nyúl, zárda, zenede egyformán nem segít, s aki szereti, az se viseli el a közelében a Majthényi Béla kisfiát, aki, szegény, a világra se jött volna, ha József annak idején, mikor még nem késő, szembeszáll a családjával. Nem beszéltek többé a házasságról, mikor hazaért, anyám összecsókolta Kisbélát, mintha súlyos betegségből épült volna fel. József sokáig elmaradt Majthényiéktől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése