Van olyan, ami a maga tökéletlenségével válik tökéletessé és örökérvényűvé...
Benső ragyogás
Azt hittem, átértem
a hídon. A sárban
feledés lábnyoma.
A recék közt látlak
örökké és soha.
Szótlanul az út
előrébb fut el.
Mögöttem a semmi
egyetlen lépéssel.
Futnék, de hiába.
Hisz te menekülsz.
Létem lázfoka,
ha beléd merül,
szótlanul öl el.
S magadhoz ölelsz
újra és megint.
Összeforraszthat,
de nem egyesít.
Nem bánom.
Szeretlek így is.
Bonyolult talán?
Legszentebb erdőnek
tükörsima taván
lebegek, lebukom
úszom is tovább.
Hiába tilt és
némít a szád.
Ez vagyok én is.
Ez is én vagyok.
Magamból soha
semmit sem hagyok.
Szétszórom. Talán
csillog majd , s ragyog
júliusi őszben
szűzi fehér havon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése