És te még azt hiszed,
most is múlik a nyár.
Csak szólok,
hogy amíg a kávéhabból
nem rittyentesz
valami hetyke figurát,
addig ne is várd,
hogy megmozduljak.
Inkább csukott szemmel
megszámolom a párnámban
a pihéket. Az összeset.
Vagy inkább elmélázik
tekintetem a mélyedéseken.
Tudod: „ hegy-völgy puha menedék”
Ez mind a te nyomod itt szerteszét.
Mert ez is több mint puszta ölelés.
Így szippant magába a múlt, a feledés.
A csuklóm is átéred,
te vagy rajta a pánt.
A hangod majd kibéleli
az összes többi éjszakát.
Hiába látom, hogy kint
követelőzve toppant az ősz
Míg a lepergő leveleken
a szemem el-elidőz,
addig sem mozdulok.
Megdermed bennem a szerelem.
Ez a jégkásás kusza ragacs-nyár.
Ez az én fekhelyem.
