Kicsordul

Nehéz fülledt ködkabátba burkolózik a lét.

A levegő ólomsúlyú, beszívni nem lehet.

Merre nézel, üveges tekintetek szerteszét.

A fürdőszobából zajok, de csak a víz csepeg.

Csepeg és kicsurog.

Csordultig megtelik.

A kádból kibuggyan,

lódul és indul mind.

Utat tör kád falán,

csempén és küszöbön.

Az ajtórés alatt,

hol a fény  beköszön.

Szobában kanyarog.

Szédült egy fürdővíz!

Talpadat érintve

lágyan  megszelídít.

Eddig csak ücsörögtél a megszokás peremén.

Elgémberedett arcodat tükrözi még a víz…

De majdcsak kibuggyansz te is ott a kád tetején,

s ködfalakat  bont a benned   lapuló  ezer-szín.

Belső virág

Mint szúnyoghálón  a szél,

úgy jár bennem az idő.

Szemem  váltja  a fókuszt.

A  pillanat merengő.

Egy perce még itt voltál.

Ott a nyom, a süppedés.

Tétován gyűrt lepedő,

hegy-völgy puha menedék.

Belőlem vittél valamit.

Azt is elhordja  majd a szél

mint egy homokdombot

a kettőnk játszóterén.

S már nem vagyok otthon itt.

Nem őriznek az illatok.

Kifakult az összes szín

és a múlt is elhagyott.

De a sorok legvégén,

éppen majd, a pont után…

Kivirágzik  bennem a rét

színehagyott hangod nyomán.

Kiapadnak a tavak?

Elmosolyodtál ma már?

Mondtad neki,

hogy szereted?

Hisz megkaptad már

az égből a jeleket.

Csak súgd, ne is…..

inkább maradj némán.

Elnyelő örvényed

fura játékát

űzöd még ma is.

Ő az… még mindig…

Ezt te is tudod.

Mégis menekülsz,

hárítasz  te konok.

S a szivárványhártyán túl,

a pupillák mélyén

mégis csak őt látod,

s öleled örökké.

S reméled, nem tudja,

nem hallja szavad.

Vágyod és nem mered

szeretni magad.

Őbenne menekülsz

faltól- falig.

Ha  lehetne merülnél

el benne. Nyakig.

Mindegy, hogy mikor

és mindegy, hogy hol

bármit is mondtál

már nem voltál sehol.

A lehető legszebb

mégis  a pillanat,

mikor csak úgy hagyod

szeretni magadat.

Bárhová koccannak

szádból az új szavak..

nem hagynak nyomot

a hóban az igazak. 

De ne hidd, hogy soha

nem apadnak a tavak.