A pillanat

Inkább te mondd ki,

ha feszül benned a tér.

Mikor álmatag lelkünkből

félelmek szóródnak szét.

Látom magam régen,

s a jövőben is talán,

de a pillanat, a most.

Ő sohasem talál.

Hát ölelj magadhoz!

Még, még  szorosan.

A szememet is bezárom.

Most nem okosan,

hanem őszintén  akarom

magamba szívni

a  hűséged illatát.

S ajkadon a csókom

egy aprócska kicsiny bogár.

Körülöttünk tántorogva

megszédül a föld.

Az ég szövete is különös,

sóvárgó  ruhát ölt.

S  virágillatok indulnak

a végtelenbe mind.

Jázmin és ibolya

vissza-visszatekint… 

majd elköszönnek ők is.

Mi mégis maradunk,

s akkor végre megszólal

halkan a mi dalunk.

 Itt most vagyok!

- dúdolom csendesen.

Most itt vagyok

a karodban kedvesem.

Az őrző

Vajon  van a  szívedben egy rejtett zug,

ahová elbújhat majd  tavasz-nyár?

Megőrzöd majd, mit őrjöngve szorítok

magamhoz, ami  most a legdrágább?

Ha a hideg és a sötét magamba űz,

fázok.  S mint ahogy a hárs illatába merülsz,

úgy kulcsolódik majd rám kéz, szó, kar és láb

s tán így lelem meg a kvintesszenciát.

És mégis:

Telekiabált fülemben

néha alig találom magam.

Látod? Ide bújtam.

Itt reszketek a soraim alatt.

Mert nem lehetek csak a lázadás szava

Az üres, talmi és hangos szó maga.

Mert álmodok és látok,  

érezlek és megtalálok

minden apró lángot,

lélegzetet és  csodát,

mely a fejünk fölött
izzadva rohan át.

A szememmel figyelek

csendben és némán.

Megérintek mindent,

ami így suhanna tovább.

mert  félek…..

Félek, hogy ott maradok,

majd egy hegy tetején.

S üvöltenek a felhők fölöttem,

ha egyszer a kincset ölelve

mégsem jössz felém…

Kicsi vagyok...

Fentről nézve egészen kicsi vagyok…én.

Egyetlen harmatcsepp leterít,

egyetlen leheleted elrepít.

S  akkor, akkor végre látom a valóságot.

Egy rózsa néhány szirma elég volna,

hogy ruhát adj nekem.

Egyetlen gondolat elég volna,

hogy örökre szeresselek.

De csak egy egészen kicsike ember vagyok,

ki repült és túl sokat látott.

Hiába billegek a gondolatod  élén.

Jön majd egy fecskemama és elrabol.

Éhes fiókák emésztik majd testemet.

A lelkemben viszont  bennrekedt a fény.

Odaragadok a parkban egy padra.

Így lesz.  Valaki majd hazavisz

bosszankodva és remélve

kicsi lelkem örömére.

Akkor felveszem majd rózsaszirom ruhám….

s  téged elvakít örökre az a fény,

amit elnyeltem az életem felén.

Mely már örökre az enyém.

Csak az enyém.

Tavaszváró

Úgy érzem, hogy megfulladok.

Ha szárnyaiddal betakarsz.

Láthatatlan lélegzeted

éppen csak  életben tart.

Nyár volt, bűvös és forró….

a teraszunkra ültem ki.

Ám fogvacogtatva fáztam

hiába volt zoknim is.

Elzsibbadtak ujjaim,

csoki-vanília lett szívem.

Integettél, elringattál,
csak a szemednek hittem.

Bezártam hát vaspáncéllal,

lakatot is raktam rá.

Így próbáltam megvédeni

a legbensőm kapuját.

Vassal- vérrel hasztalanul

próbálták meg feltörni.

Te egyetlen érintéssel

képes voltál kitárni.

Elbágyadt a kertben  a  nyár,

 hadat üzent ősz és  tél.

Falevelek takarója

vigyáz rám, ha elmennél.

A kutyák majd kiugatják

a holdból. S jön a tavasz-ég.

Rigóhangú bátor dallal

súgja majd nekem: ne félj!

Apró lettem

Nem vagy és nem is lehetsz

holnaptól senki más!

Csak az, kiben eljátszik a fény,

hogy ne legyen oly halovány.

A bőrömbe rajzoltad már

az egész múltat, s magad.

A vágyaink  is összesúgnak

a teleálmodott takaró alatt.

Azt ígértem , hogy elveszek

örökre, mindig  és soha.

De hiába, mert belőlem lett

hűs  szívednek tavasza.

Ha elmennék és visszanéznék

Hogy mit látok? Kérdezed?

Ott tartasz a kis kezedben.

Ilyen aprócskán létezem.

Üres a ház és még süket,

s oly kócosak az illatok.

S ha elférek a farzsebedben,

az is megint én vagyok.

Gyűrött inged mintájába

belerejtem önmagam,

mint egy lepréselt falevelet

a tündöklő zseb-szív alatt.

Falak

Nem szeretem a  falakat.

Körülöttem sose legyen!

Miért kéne szétválasztani azt,

mi végül úgyis összecseng.

Csak a levegő, csak a szél...

az zúg ösztönösen szabadon.

S én szüntelenül igyekszem

hogy utolérjem valahogy.

Hinnem kéne, hogy létezik

a szabadság mámora?

Fájdalmat okozni mégsem lehet

úgysem senkinek soha.

Felszakítok és letépek

mindent ami elszorít,

ölelj mégis szorosan,

s két karoddal beboríts!

Várakozás

Várlak a rét közepén.

A hold is világít neked.

A szemem vár igazán,

hogy lássam az alakod

ahogy közeleg.

Egyetlen fa középen.

Az alatt várlak én.

Válladon izzik egy csillag,

a fejeden úszik a dér.

A Szememet pedig,

azt  beissza az éj.

Mámorosan sötétlik

tőlem még tovább.

Ha most elmenekülnék

se lehetnék ostobább.

Minden csillagnak megannyi csücske

átdöfött már réges-rég.

Valami hatalom megragadott,

 így gazdagítom a gyűjteményt.

Várlak egy hegy tetején.

A napot markolássza kezem,

de elolvadok és elpárolog

a látóhatárról tekintetem.

Egyetlen szirt a csúcs alatt.

Épp azon várlak én.

Hátadat súrolja  a nap,

a lelkedet borzolja  szél.

Nincs kötél vagy belülő.

Csak a kezem az marad.

Kapaszkodni ez is elég

a lelketlen ég alatt.

Fekete-fehér

Zúg bennem és árad,

amíg ki nem fárad

az a lüktető pillanat,

amiben éppen

megtalálod magad.

Épp úgy, mint akkor régen…

Mezítláb sétáltunk a réten.

A kavics szúr, az aszfalt forró,

s a lábnyomodba beleomló

szerelem.

Ez volt az én  jelem.

A hátadba rajzolom, hogy

érezd, s kitaláld,

mit vizesnyolcassal 

írtam a porba

egy egész nyáron át.

Végső menedéked leszek.

Ígértem és tudom…

Mert  te vagy én,

a szurokfekete és a hófehér.

Libbensz és némulsz.

Halkan  elfújsz, mint

egy aprócska lángot a lég.

Átjár a huzat miattad már rég. 

Kövek

Ha árad is belőled a fény,

akkor is ott lapul az árnyékom

elnémított köveken.

Becsordogálsz minden apró hasadékon.

Gömbölyítesz, koptatsz,

hogy  apró homokszem legyek.

De mégis megnövök

és holnap újra  óriás leszek.

Lépteimtől dübörög a lég,

körülöttem rideg hegyek.

Fák koronájába rejtem

titkos magam s magad.

Indák fonnak körül,

szorít…már fáj. Marad

belül minden felpattant

türelem.

Homorú és domború…

Így leszek völgy és hegy.

Mint  a bordák közt rekedt buborék,

már megint megmaradtál nekem.