Zúg bennem és árad,
amíg ki nem fárad
az a lüktető pillanat,
amiben éppen
megtalálod magad.
Épp úgy, mint akkor régen…
Mezítláb sétáltunk a réten.
A kavics szúr, az aszfalt forró,
s a lábnyomodba
beleomló
szerelem.
Ez volt az én jelem.
A hátadba rajzolom, hogy
érezd, s kitaláld,
mit vizesnyolcassal
írtam a porba
egy egész nyáron át.
Végső menedéked leszek.
Ígértem és tudom…
Mert te vagy én,
a szurokfekete és a hófehér.
Libbensz és némulsz.
Halkan elfújsz, mint
egy aprócska lángot a lég.
Átjár a huzat miattad már rég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése