Valamikor
még a 80-as évek derekán, amikor a kakaó még Bedeco volt, a nőket a Libresse szabadította fel, és a legjobban öltözött
figura kétségkívül a Skálakópé volt….no akkor egy alföldi kisvárosban
váratlanul történt valami. Valami, ami akkor még tragikussága ellenére is
jelentéktelen volt, vagy legalábbis annak látszott.
Vasvári
Etelka 65 éves hevesi lakos egy hétköznap este váratlanul meghalt. Nem volt
ebben a világon semmi különös. Legalább annyira, amennyire eseménytelen volt
egész élete. Gyermekkorát egy közeli kis faluban töltötte három testvérével együtt. Mivel a házuk a falu utolsó
utcájában volt, így a hátsó kertből egyenesen
ki lehetett sétálni a rétre. Nyári estéken tépett egy fűzfaágat, s avval
hadonászva rohant ki a rét közepére, amíg csak bírta szusszal. Aztán megállt, szemével
megkereste a glóbuszt, majd újra csak futott, futott, hogy a felszabadultság mámora
egészen átjárja. Utólag visszagondolva, ezek voltak életének legboldogabb
pillanatai.
Amúgy
jó gyerek volt – már ahogy ezt szokták mondani. Az iskolában viszonylag jól
tanult, bár semmiben sem emelkedett ki a többiek közül. Otthon szívesen
segített a konyhában és a ház körül is. Nyolcadik után Egerben tanult egy szakközépiskolában
és itt talált rá az első szerelem is. Nem volt különösebben szép lány, de
egyszerű barna hullámos haja és mozgékony vékony alakja mégis vonzóvá tette. 17 éves volt, amikor a barátnőivel moziba ment
és a pénztárnál valaki váratlanul a sarkára lépett.
-
Na, ez biztosan ott lesz az esküvőmön! – ötlött
akkor Eti eszébe nagyanyjának egyik gyakran ismételt mondása. De nem így lett.
Mert aki rálépett, az Andor volt. Az első szerelem. Ami jött, viharzott, a kollégiumi
szoba emeletes ágyán néhány sóhajtás közt beteljesült, hogy végül szépen minden
magyarázat nélkül elkopjon. A vigasztalást Janó hozta, Andor barátja, aki valamiért
ragaszkodott Etihez, vagy legalábbis nem nagyon szerette komplikálni az életét.
A vigaszból esküvő lett, amire érthető módon Andort mégsem volt ildomos
meghívni. Hát ilyen egyszerűen dőlnek meg a babonák.
Az
érettségi után Eti jó nagy protekcióval
a Tanácsnál lett adminisztrátor. Nem volt túlságosan okos, de a munkáját
precízen, többnyire hiba nélkül látta el. Janó, aki 8 évvel volt idősebb
Etinél, a dohánygyárban dolgozott raktárosként.
Lakásbérletükben esténként megszokott mozdulatokkal szerették egymást és
nyáron vállalati beutalóval Mátrafüreden töltöttek két hetet. Minden
tökéletesen egyszerű volt és boldog, vagy legalábbis annak látszott.
Az
első változást a kis Janó születése hozta. Ekkor Egerből egy kisebb városba
települtek át, ahol beköltöztek Janó nagyanyjának egykori házába. Etit
lefoglalta a háztartás és a gyerekek körüli teendők, merthogy két és fél évre
rá megszületett Lacika is. A bővülő családról Janónak kellett
gondoskodnia, aki 3 műszakban dolgozott és hétvégenként egyik unokatestvérének
is besegített, akit maszek zöldségesként
kényszerűen megtűrt a társadalom.
A
megszokott esti mozdulatok egyre elhanyagolódtak, majd szinte teljesen elmaradtak.
Janó is néha nagyobb ívben ért haza, mint illett volna. Olykor meg kellett
beszélni ezt-azt a komákkal Kázmér ivójában.
A
harmadik, a kis Kata fogantatása és születése 8 évvel később tán éppen ezért a
szülőket lepte meg a legjobban. S ahogy az elvárható volt, ő lett az apa kedvence.
A
gyerekek felnőttek és látszólag éppen olyan átlagos lett az életük mint a szüleiké. Csak Kata lógott ki a sorból.
Szinte semmi sem érdekelte a vidéki életből. A könyvtárban már gyerekkorában
elbűvölve lapozgatta a művészeti albumokat és képzeletét bármelyik templom mennyezeti
freskója el tudta ragadni.
Az
apát, az öreg Janót a 3. infarktusa vitte el a 68. évében. Laci a városban
maradt és pék lett. S bár egész éjjel dolgozott mégis ragaszkodott hozzá, hogy
ő vigye fiait reggelenként az iskolába. A kis Janó, a legidősebb testvér
műszerész lett, egy igazi ezermester, aki gyakorlatilag mindent meg tudott
javítani. Felesége Ildikó a helyi könyvtárban dolgozott, lányuk pedig már rég
kirepült. Csak Kata, ő volt az, akinek sehogy sem akaródzott fellépnie a
futószalagra. Már három éve jegyben járt egy újságíróval. 34 éves volt és még
maga sem tudta, hogy mire, de várt. Művészettörténészként dolgozott a Szépművészeti Múzeumban Budapesten . A családból senki sem értette, hogy a
legkisebb hogyan csúszhatott így ki.
Éppen
egy kiállítás anyagának megszervezésében volt, amikor egy este Janó hívta és
közölte vele, hogy anya meghalt. Bár elöntötte a szomorúság, mégsem tudta
megfogalmazni, hogy mit érez. A hír váratlan volt, de furamód mégsem lepte meg
igazán. Valahol azt érezte, hogy anyja már rég halott, vagy hogy soha nem is élt igazán.
Másnap
Hevesre utazott hogy találkozzon a testvéreivel, Lacival és Janóval. Együtt léptek be a kihalt házba, melyet évekig
az otthonuknak tudhattak. Egyetlen feladatuk volt, hogy találjanak valami
végrendelet-szerűséget, bár meg voltak győződve arról, hogy anyjuk ilyet egész
biztosan nem írt. Ezért is volt váratlan, amikor Kata a könyvespolcon lévő egyetlen
albumban mégis megtalálta. Szóval az volt a cél, hogy én találjam meg-
gondolkodott ezen Kata, de bátyjaival nem osztotta meg a felfedezését. Anya
biztosan tudta, hogy ez lesz az első dolog, amit majd a kezembe veszek. Így
akart üzenni.
-
Nézzétek, azt hiszem ez lesz az!
- Nem gondoltam volna, hogy találunk
bármit is. - felelt erre Janó.
-
Ez nem anyára vall. - erősített meg
Laci.
-
Hát akkor is itt van. – fűzte hozzá Kata
és kíváncsian bontogatta a gondosan lezárt borítékot.
-
Na olvasd! – sürgették a bátyjai.
folyt. köv.
f
