Virradat - Az üzenet

Valamikor még a 80-as évek derekán, amikor a kakaó még Bedeco volt, a nőket  a   Libresse szabadította fel, és a legjobban öltözött figura kétségkívül a Skálakópé volt….no akkor egy alföldi kisvárosban váratlanul történt valami. Valami, ami akkor még tragikussága ellenére is jelentéktelen volt, vagy legalábbis annak látszott.

Vasvári Etelka 65 éves hevesi lakos egy hétköznap este váratlanul meghalt. Nem volt ebben a világon semmi különös. Legalább annyira, amennyire eseménytelen volt egész élete. Gyermekkorát egy közeli kis faluban töltötte három testvérével együtt. Mivel a  házuk a falu utolsó utcájában volt, így  a hátsó kertből egyenesen ki lehetett sétálni a rétre. Nyári estéken tépett egy fűzfaágat, s avval hadonászva rohant ki a rét közepére, amíg csak bírta szusszal. Aztán megállt, szemével megkereste a glóbuszt, majd újra csak futott, futott, hogy a felszabadultság mámora egészen átjárja. Utólag visszagondolva, ezek voltak életének legboldogabb pillanatai.

Amúgy jó gyerek volt – már ahogy ezt szokták mondani. Az iskolában viszonylag jól tanult, bár semmiben sem emelkedett ki a többiek közül. Otthon szívesen segített a konyhában és a ház körül is. Nyolcadik után Egerben tanult egy szakközépiskolában és itt talált rá az első szerelem is. Nem volt különösebben szép lány, de egyszerű barna hullámos haja és mozgékony vékony alakja mégis vonzóvá tette.  17 éves volt, amikor a barátnőivel moziba ment és a pénztárnál valaki váratlanul a sarkára lépett.

-                     Na, ez biztosan ott lesz az esküvőmön! – ötlött akkor Eti eszébe nagyanyjának egyik gyakran ismételt mondása. De nem így lett. Mert aki rálépett, az Andor volt. Az első szerelem. Ami jött, viharzott, a kollégiumi szoba emeletes ágyán néhány sóhajtás közt beteljesült, hogy végül szépen minden magyarázat nélkül elkopjon. A vigasztalást Janó hozta, Andor barátja, aki valamiért ragaszkodott Etihez, vagy legalábbis nem nagyon szerette komplikálni az életét. A vigaszból esküvő lett, amire érthető módon Andort mégsem volt ildomos meghívni.   Hát ilyen egyszerűen dőlnek meg a babonák.  

Az érettségi után Eti jó nagy protekcióval  a Tanácsnál lett adminisztrátor. Nem volt túlságosan okos, de a munkáját precízen, többnyire hiba nélkül látta el. Janó, aki 8 évvel volt idősebb Etinél, a dohánygyárban dolgozott raktárosként.  Lakásbérletükben esténként megszokott mozdulatokkal szerették egymást és nyáron vállalati beutalóval Mátrafüreden töltöttek két hetet. Minden tökéletesen egyszerű volt és boldog, vagy legalábbis annak látszott.

Az első változást a kis Janó születése hozta. Ekkor Egerből egy kisebb városba települtek át, ahol beköltöztek Janó nagyanyjának egykori házába. Etit lefoglalta a háztartás és a gyerekek körüli teendők, merthogy két és fél évre rá megszületett Lacika is.   A bővülő családról Janónak kellett gondoskodnia, aki 3 műszakban dolgozott és hétvégenként egyik unokatestvérének is besegített, akit  maszek zöldségesként kényszerűen megtűrt a társadalom.

A megszokott esti mozdulatok egyre elhanyagolódtak, majd szinte teljesen elmaradtak. Janó is néha nagyobb ívben ért haza, mint illett volna. Olykor meg kellett beszélni ezt-azt a komákkal Kázmér ivójában.

A harmadik, a kis Kata fogantatása és születése 8 évvel később tán éppen ezért a szülőket lepte meg a legjobban. S ahogy az elvárható volt, ő lett az apa kedvence.

A gyerekek felnőttek és látszólag éppen olyan átlagos lett az életük mint a  szüleiké. Csak Kata lógott ki a sorból. Szinte semmi sem érdekelte a vidéki életből. A könyvtárban már gyerekkorában elbűvölve lapozgatta a művészeti albumokat és képzeletét bármelyik templom mennyezeti freskója el tudta ragadni.

Az apát, az öreg Janót a 3. infarktusa vitte el a 68. évében. Laci a városban maradt és pék lett. S bár egész éjjel dolgozott mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye fiait reggelenként az iskolába. A kis Janó, a legidősebb testvér műszerész lett, egy igazi ezermester, aki gyakorlatilag mindent meg tudott javítani. Felesége Ildikó a helyi könyvtárban dolgozott, lányuk pedig már rég kirepült. Csak Kata, ő volt az, akinek sehogy sem akaródzott fellépnie a futószalagra. Már három éve jegyben járt egy újságíróval. 34 éves volt és még maga sem tudta, hogy mire, de várt. Művészettörténészként dolgozott a Szépművészeti Múzeumban Budapesten . A családból senki sem értette, hogy a legkisebb hogyan csúszhatott így ki.

Éppen egy kiállítás anyagának megszervezésében volt, amikor egy este Janó hívta és közölte vele, hogy anya meghalt. Bár elöntötte a szomorúság, mégsem tudta megfogalmazni, hogy mit érez. A hír váratlan volt, de furamód mégsem lepte meg igazán. Valahol azt érezte, hogy anyja már rég halott, vagy hogy soha nem is élt igazán.

Másnap Hevesre utazott hogy találkozzon a testvéreivel, Lacival és Janóval.  Együtt léptek be a kihalt házba, melyet évekig az otthonuknak tudhattak. Egyetlen feladatuk volt, hogy találjanak valami végrendelet-szerűséget, bár meg voltak győződve arról, hogy anyjuk ilyet egész biztosan nem írt. Ezért is volt váratlan, amikor Kata a könyvespolcon lévő egyetlen albumban mégis megtalálta. Szóval az volt a cél, hogy én találjam meg- gondolkodott ezen Kata, de bátyjaival nem osztotta meg a felfedezését. Anya biztosan tudta, hogy ez lesz az első dolog, amit majd a kezembe veszek. Így akart üzenni.
-          Nézzétek, azt hiszem ez lesz az!

     -           Nem gondoltam volna, hogy találunk bármit is. - felelt erre Janó.

     -          Ez nem anyára vall. - erősített meg Laci.

     -          Hát akkor is itt van. – fűzte hozzá Kata és kíváncsian bontogatta a gondosan lezárt borítékot.

     -          Na olvasd! – sürgették a bátyjai.

       folyt. köv.

f