Az arcod

Az arcod olyan, mint egy

szövevényes bűnügy.

Gyakorlatilag megfejthetetlen.

Elindulok egy vonáson,

s mikor úgy érzem,

hogy végre értem,

akkor váratlanul

felhúzod a szemöldököd

és kérdőre vonod a tekinteted.

Így megint magamra maradok.

Éjjel

Mert most a csend csöng.

Megdermed az ág.

Feketül ott fönt

s a hold  is elrág

néhány csillagot.

Aztán kiköpi,

mikor jó apró.

S hozzá szürcsöli

a ráhanyatló

tömény feketét.

És Magába szív

a fekete lyuk.

Megkövül a szív

az arc, ha nem jut

a félelemre  fény.

Összeillesztés

Tegnap közel éreztem magamhoz az Istent.

Nem tudom, hogy ő volt bennem,

vagy én voltam benne.

A szélek sorjátlanok.

Az összeillesztés tökéletes.

Míg létezem...

Ha lírikus is vagyok

ez semmiképp sem epilóg.

De a világ – tudom –

pontosan addig tart

mint a  képzeletem.

Mennyi szó van

s mennyi variáció.

Milliószám csüngenek

szánkon mondatok.

De  a valódit, mégis

ki nem mondhatom.

Az utolsó pillanatban

honnan fogom tudni,

hogy mi a jó és mi a rossz?

S az a meggyőző  értékítélet

micsoda bizonytalan hatalom.

S az aprócska léthez

visszahullva próbálok rájönni,

hogy mi mit jelent.

Mit jelenthet az a szó, hogy én?

S létezik e egyáltalán ilyen fogalom?

Próbálok megragadni

mindent, ami biztosnak tűnik.

Egy szót, egy rímet, egy mondatot.

Csak hangalak és jelentés.

Szemiotikai  abszurditás.

Kapaszkodok.

Csak az biztos,

hogy bizonytalan.

Mert ez is csak én vagyok.

Magamat magamon

se érthetem,

mert az is csak

én maradok.

Csak hidak.

Csak látlak.

Csak érzem.

Csak van szaga.

Csak anya vagyok.

Csak nőnek a szavak.

Csak halványodok.

Csak addig vagyok,

míg  létezem...

Elrugaszkodom

Asszem inkább elrugaszkodom.

És olyan nagyot fogok ugrani,

hogy elhagyom az óvodás jelemet.

Boríték volt.

Szerintem egy lányhoz nem illik.

Aztán még jobban kinövöm magam,

vagyis épphogy kisebb leszek.

És nem  leszek  első a tornasorban.

A hegedűmet is elrepítem,
pedig végre kinőttem
azt a  rettenetes nyikorgást.

Járdányi, Schradik és Acolay.

Mindig is inkább fuvolista akartam lenni.

És végre kihajtott  belőlem is

legalább egy frappáns válasz.

Csak …hogy ne legyek jelentéktelen

mint a  tüdőmből kiáramló levegő.

Szinte hihetetlen, de egyszer még

a szép is felütötte a fejét bennem.

Sokáig rá sem jöttem.

Úgy ólálkodott és vágyakozott 

mint valami kidobott szerető.

Mindig meglesem a tükrökben.

Tulajdonképpen én mindig éppen ugrom.

Átugrom az összes árnyékomat

és a puhaszélű vágyakat.

Még a  Holdat is felülről látom,

ahogy belecsorgatja a fényét

az összes álmodozásba.

Lassan én is felolvadok

mint a cukor egy függő kávéjában.

Elolvadok. Igen.

És nem marad semmi más belőlem

csak néhány hajszál a lefolyóban,

amiért te nagyon haragszol.

Lélegzet

Éppen most akartam venni

egy jó nagy lélegzetet.

Olyan: hú de nehéz lenni!

Már nem is emlékeztem,

mikor szippantottam nagyot.

Sokáig csak szuszogtam,

de a levegő nem csapott

belém. Be sem burkoltam

a léghólyagokat buján.

Felszínes légáramlatok

keringtek  bennem kuszán

mint eltitkolt gondolatok.

De jött a nagy levegő.

Süvített és átszáguldott

sodorva a remegő

emlékeket. De  elugrott

minden konok makacsságom,

nehogy  elvigye a szél.

Kapaszkodott mint nagyságos

asszonyba a tekintély.

Így maradtam formálatlan

hiába fütyült  passzát.

Érdes tüzes forró katlan.

Menny- pokol közt a passzázs.