9. rész
Ezután az eset után Ilka eldöntötte,
hogy kiveti magából Andrást – mintha az olyan könnyű volna. Szépen
összerakosgatta, hogy András miért és mennyire hitvány, hogy ő mindig is tudta,
hogy sosem szabadott volna szóba állnia vele, hogy mellette sosem lett volna
egy perc nyugalma sem, hogy sosem tudta volna őt boldoggá tenni. De hiába tudta
ezt kiválóan a fejében, a szívébe az idő a gyógyulást csak nem akarta elhozni. Virítottak
az érett búzakalászok, az eresz alatti fecskefészekből már gyakorlottan
repkedtek a fiókák, és megérkeztek az első hűvös éjszakák is, de Ilka még
mindig a józanész, a biztató jövő és a fájdalom hullámai között vergődött.
Pontosan tudta, hogy ez a fájdalom sosem fog elmúlni, csak majd megtanul vele
élni. Abban azért bízott, hogy az évek során halványulni fog, de tudta, hogy
belül újra és újra összerezdül majd, ha András a szóbeszédben, a valóságban
vagy akár csak a gondolataiban is felbukkan.
Próbálta élni megszokott életét: sétált, lovagolt, részt vett a családi
eseményeken és egyre gyakrabban a könyvtárszobában is menedékre talált néhány
órára. Azt az egyet legalább nem bánta, hogy a Tamással való eljegyzését
felbontották. Ilka semmiképpen nem tudott volna Tamás mellett kibontakozni,
házasságuk halálra lett volna ítélve.
Szülei pontosan látták és érzékelték
lányuk tépelődését és próbálták sokféle módon elterelni a figyelmét. Végül egy
kiváló lehetőség kínálkozott. Ilka egyik unokatestvére hosszabb ideig
Olaszországban kívánt tartózkodni, egészen pontosan a következő pár évet Sirmioneban, a Garda tó partján lévő
kisvárosban kívánta tölteni. Ilka édesapja arra gondolt, hogy Ilka még késő ősszel
elutazhatna oda és eltölthetne néhány hónapot, hogy egy kicsit világot lásson
és kiszakadjon a megszokott környezetéből. Ez majd biztosan helyre teszi
lelkivilágát és visszaadja korábbi ragyogó életkedvét is.
Andrást - akárhogyan is legyártotta
magának a hazugságait, mégiscsak megviselte ez az eset Ilkával. Veronika természetesen felbontotta vele az
eljegyzését. Tulajdonképpen ez a legjobb, ami történhetett. András próbálta
élvezni a formálisan visszakapott szabadságát, de valahogy mégsem volt olyan,
mint régen. Már nem élvezte a dorbézolás és az udvarlás örömeit. S egyszerűen
kezdte idegesíteni a hölgyek rajongása. Egyre jobban visszahúzódott és pár
hónap elteltével rájött, hogy óriási hibát követette el. Nagyon megbánta, hogy
Ilkát ilyen egyszerűen eldobta magától. Hiányzott neki a lelke, az odaadása, az
őszinte és kiapadhatatlan szerelme, ami a legnagyobb kincse volt egész
életében.
Ilkáról a nyári zaklatott találkozás óta semmi
híre nem volt. Összeszedte hát minden bátorságát és elhatározta, hogy ellátogat
a Kálnoky kastélyba. Nem csak attól félt, hogy hogyan fogadják majd, hanem saját
magától is. Ismerte érzelmeinek folytonos ingadozását. Nem tudta, hogy Ilka
iránti vágya meddig fog kitartani benne, de akkor úgy érezte, nem tehet mást,
mint amit bensője diktál és mennie kell szerelméért.
Ilka szüleit igencsak meglepte András
látogatása. Tudták, hogy mi történt Ilka és András közt, s noha nehezteltek rá,
olyan nem fordulhat elő, hogy a Kálnoky
kastélyban egy vendéget megsértsenek. Így visszafogottan, de udvariasan
társalogtak vele. András remélte, hogy Ilkával is találkozhat, de ő
üzent a szobalánnyal, hogy nem érzi jól magát, s nem kíván csatlakozni a teához. Ez így történt a második alkalommal
is. Ilkának nem kis önuralmába került,
hogy ezeket a látogatásokat ép lélekkel átvészelje. S utána megint napokra
visszazuhant korábbi állapotába.
A második találkozás után egy alkalommal
édesanyja mégis említést tett András látogatásaival kapcsolatosan.
Éppen a reggelivel végeztek, amikor
felhozta a dolgot.
- Drágám, tudom, hogy milyen nehéz
időszakon mentél keresztül, de nem gondolod, hogy esetleg, ha már
lecsillapodtak benned az indulatok, akkor beszélhetnél Andrással?
-
Nem anyukám. Én már nem bízom benne. Nem
bírnám elviselni, ha újra fájdalmat okozna.
-
Nem lehetséges, hogy mindketten tanultatok
a korábbi esetből?
-
De igen. Én tanultam belőle és ezért nem
akarok Andrással találkozni.
-
Értem kicsim. Azért gondold át, hisz
most mind a ketten szabadok vagytok. Csak szólj és küldetünk érte.
-
Nem
anyukám. Nem fogom meggondolni magam. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy
ezt kimondhassam. Szeretnék én is boldog lenni egyszer igazán. Szeretném
megtalálni azt, aki képes befogadni az én lelkemet és nem riad meg az abból áradó érzésektől.
-
Jaj, kicsi szívem. Tudom, hogy hatalmas
lelked van. Ez legalább akkor ajándék, mint amekkora nehézség neked. Azt
kívánom, hogy boldog légy! Nagyon szeretlek.
-
Jaj, mami! Én is nagyon szeretlek!
meglátod minden rendben lesz. – vigasztalta átölelve Ilka édesanyját, mintha
éppen neki lett volna szüksége vigaszra.
András
harmadszor is eljött a Kálnoky kastélyba, hogy visszanyerhesse Ilka szívét. Nem
is sejtette, hogy azt nem kell visszanyernie, mert az már örökre az övé. A
szíve igen, de Ilka maga már nem……
Ezúttal
kocsival jött. Zörögtek a kerekek a kavicsos úton. Mikor megállt a ház előtt,
felnézett az ablakra és mintha Ilkát pillantotta volna meg a spaletta
takarásából. De nem volt biztos benne, hogy nem a vágya vagy a képzelete
játszott vele. Ilka ezúttal sem jelent meg. András nem is sejtette, hogy ehhez
Ilkának minden lelkierejét össze kellett szednie.
Többé
nem jön, döntötte el magában és végtelenül szomorú volt. Nemhogy hagyta
kicsúszni kezéből a legnagyobb boldogságát, de egyenesen ő taszította el
magától. Pontosan tudta, hogy egész életében evvel a hiányérzettel kell majd
megküzdenie és azt is, hogy ezt az érzést –természeténél fogva - soha semmi nem
fogja enyhíteni.
Ilka
pár hét múlva készen állt az utazásra. Bőröndjei, utazóládája becsomagolva álltak.
Hosszasan búcsúzkodott Zebulontól és egy utolsó pillantást vetett
lányszobájára.
A
vonaton ülve csak nézte, nézte az elmosódó tájat és az elrohanó fákat. Felötlött
benne minden, ami az elmúlt hónapokban történt és tudta, hogy az az Ilka, aki
önfeledten lovagolta be Zebulon hátán a vidéket, már nincs többé. Elnyelte a
szerelem mélységes kútja. De az ütemes
zakatolás alatt kiformálódott és megszületett egy új Ilka, egy fájdalommal
megküzdött, egy büszke és erős Ilka, aki pontosan tudta, hogy a lelkében lakozó
szédítő gyönyörűség forrása lesz minden percében.
Szerette Andrást, egy kicsit sem kevésbé mint korábban és tudta,
örökre szeretni fogja. Azt is tudta,
hogy a fejben lehet csalódás, de a szívben nem. Úgy szerette Andrást, ahogy
van, az összes hibájával együtt. És ahogy a messziséget figyelte, hirtelen arra
is rájött, hogy miért volt képes ellenállni András látogatásainak.
Mert
ez a szerelem, még evvel a fájdalommal együtt is csak az övé. Hálás minden
percéért, minden pillanatáért, a legnehezebbekért is, azért, mert átélhette, mert
belemerülhetett. Olyan ez a lelkében,
mint egy kristálytiszta hegyi tó. Mozdulatlan, háborítatlan és ezt így akarja
megőrizni magában, ebben a békében
….örökre.
~vége~
