A tó - Ilka újjászületése

9. rész

Ezután az eset után Ilka eldöntötte, hogy kiveti magából Andrást – mintha az olyan könnyű volna. Szépen összerakosgatta, hogy András miért és mennyire hitvány, hogy ő mindig is tudta, hogy sosem szabadott volna szóba állnia vele, hogy mellette sosem lett volna egy perc nyugalma sem, hogy sosem tudta volna őt boldoggá tenni. De hiába tudta ezt kiválóan a fejében, a szívébe az idő a gyógyulást csak nem akarta elhozni. Virítottak az érett búzakalászok, az eresz alatti fecskefészekből már gyakorlottan repkedtek a fiókák, és megérkeztek az első hűvös éjszakák is, de Ilka még mindig a józanész, a biztató jövő és a fájdalom hullámai között vergődött. Pontosan tudta, hogy ez a fájdalom sosem fog elmúlni, csak majd megtanul vele élni. Abban azért bízott, hogy az évek során halványulni fog, de tudta, hogy belül újra és újra összerezdül majd, ha András a szóbeszédben, a valóságban vagy akár csak a gondolataiban is felbukkan.  Próbálta élni megszokott életét: sétált, lovagolt, részt vett a családi eseményeken és egyre gyakrabban a könyvtárszobában is menedékre talált néhány órára. Azt az egyet legalább nem bánta, hogy a Tamással való eljegyzését felbontották. Ilka semmiképpen nem tudott volna Tamás mellett kibontakozni, házasságuk halálra lett volna ítélve.

Szülei pontosan látták és érzékelték lányuk tépelődését és próbálták sokféle módon elterelni a figyelmét. Végül egy kiváló lehetőség kínálkozott. Ilka egyik unokatestvére hosszabb ideig Olaszországban kívánt tartózkodni, egészen pontosan a következő pár évet  Sirmioneban, a Garda tó partján lévő kisvárosban kívánta tölteni. Ilka édesapja arra gondolt, hogy Ilka még késő ősszel elutazhatna oda és eltölthetne néhány hónapot, hogy egy kicsit világot lásson és kiszakadjon a megszokott környezetéből. Ez majd biztosan helyre teszi lelkivilágát és visszaadja korábbi ragyogó életkedvét is.

Andrást - akárhogyan is legyártotta magának a hazugságait, mégiscsak megviselte ez az eset Ilkával.  Veronika természetesen felbontotta vele az eljegyzését. Tulajdonképpen ez a legjobb, ami történhetett. András próbálta élvezni a formálisan visszakapott szabadságát, de valahogy mégsem volt olyan, mint régen. Már nem élvezte a dorbézolás és az udvarlás örömeit. S egyszerűen kezdte idegesíteni a hölgyek rajongása. Egyre jobban visszahúzódott és pár hónap elteltével rájött, hogy óriási hibát követette el. Nagyon megbánta, hogy Ilkát ilyen egyszerűen eldobta magától. Hiányzott neki a lelke, az odaadása, az őszinte és kiapadhatatlan szerelme, ami a legnagyobb kincse volt egész életében.

 Ilkáról a nyári zaklatott találkozás óta semmi híre nem volt. Összeszedte hát minden bátorságát és elhatározta, hogy ellátogat a Kálnoky kastélyba. Nem csak attól félt, hogy hogyan fogadják majd, hanem saját magától is. Ismerte érzelmeinek folytonos ingadozását. Nem tudta, hogy Ilka iránti vágya meddig fog kitartani benne, de akkor úgy érezte, nem tehet mást, mint amit bensője diktál és mennie kell szerelméért.

Ilka szüleit igencsak meglepte András látogatása. Tudták, hogy mi történt Ilka és András közt, s noha nehezteltek rá, olyan nem fordulhat elő, hogy  a Kálnoky kastélyban egy vendéget megsértsenek. Így visszafogottan, de udvariasan társalogtak vele. András remélte, hogy Ilkával is találkozhat, de  ő  üzent a szobalánnyal, hogy nem érzi jól magát, s nem kíván csatlakozni a  teához. Ez így történt a második alkalommal is.  Ilkának nem kis önuralmába került, hogy ezeket a látogatásokat ép lélekkel átvészelje. S utána megint napokra visszazuhant korábbi állapotába.

A második találkozás után egy alkalommal édesanyja mégis említést tett András látogatásaival kapcsolatosan.

Éppen a reggelivel végeztek, amikor felhozta a dolgot.
-                 Drágám, tudom, hogy milyen nehéz időszakon mentél keresztül, de nem gondolod, hogy esetleg, ha már lecsillapodtak benned az indulatok, akkor beszélhetnél Andrással?
-          Nem anyukám. Én már nem bízom benne. Nem bírnám elviselni, ha újra fájdalmat okozna.
-          Nem lehetséges, hogy mindketten tanultatok a korábbi esetből?
-          De igen. Én tanultam belőle és ezért nem akarok Andrással találkozni.
-          Értem kicsim. Azért gondold át, hisz most mind a ketten szabadok vagytok. Csak szólj és küldetünk érte.
-          Nem  anyukám. Nem fogom meggondolni magam. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ezt kimondhassam. Szeretnék én is boldog lenni egyszer igazán. Szeretném megtalálni azt, aki képes befogadni az én lelkemet és nem riad  meg az abból áradó érzésektől.
-          Jaj, kicsi szívem. Tudom, hogy hatalmas lelked van. Ez legalább akkor ajándék, mint amekkora nehézség neked. Azt kívánom, hogy boldog légy! Nagyon szeretlek.
-          Jaj, mami! Én is nagyon szeretlek! meglátod minden rendben lesz. – vigasztalta átölelve Ilka édesanyját, mintha éppen neki lett volna szüksége vigaszra.

András harmadszor is eljött a Kálnoky kastélyba, hogy visszanyerhesse Ilka szívét. Nem is sejtette, hogy azt nem kell visszanyernie, mert az már örökre az övé. A szíve igen, de Ilka maga már nem……

Ezúttal kocsival jött. Zörögtek a kerekek a kavicsos úton. Mikor megállt a ház előtt, felnézett az ablakra és mintha Ilkát pillantotta volna meg a spaletta takarásából. De nem volt biztos benne, hogy nem a vágya vagy a képzelete játszott vele. Ilka ezúttal sem jelent meg. András nem is sejtette, hogy ehhez Ilkának minden lelkierejét össze kellett szednie.

Többé nem jön, döntötte el magában és végtelenül szomorú volt. Nemhogy hagyta kicsúszni kezéből a legnagyobb boldogságát, de egyenesen ő taszította el magától. Pontosan tudta, hogy egész életében evvel a hiányérzettel kell majd megküzdenie és azt is, hogy ezt az érzést –természeténél fogva - soha semmi nem fogja enyhíteni.

Ilka pár hét múlva készen állt az utazásra. Bőröndjei, utazóládája becsomagolva álltak. Hosszasan búcsúzkodott Zebulontól és egy utolsó pillantást vetett lányszobájára.

A vonaton ülve csak nézte, nézte az elmosódó tájat és az elrohanó fákat. Felötlött benne minden, ami az elmúlt hónapokban történt és tudta, hogy az az Ilka, aki önfeledten lovagolta be Zebulon hátán a vidéket, már nincs többé. Elnyelte a szerelem mélységes kútja.  De az ütemes zakatolás alatt kiformálódott és megszületett egy új Ilka, egy fájdalommal megküzdött, egy büszke és erős Ilka, aki pontosan tudta, hogy a lelkében lakozó szédítő gyönyörűség forrása lesz minden percében.

 Szerette Andrást,  egy kicsit sem kevésbé mint korábban és tudta, örökre szeretni fogja.  Azt is tudta, hogy a fejben lehet csalódás, de a szívben nem. Úgy szerette Andrást, ahogy van, az összes hibájával együtt. És ahogy a messziséget figyelte, hirtelen arra is rájött, hogy miért volt képes ellenállni András látogatásainak.

Mert ez a szerelem, még evvel a fájdalommal együtt is csak az övé. Hálás minden percéért, minden pillanatáért, a legnehezebbekért is,  azért, mert átélhette, mert belemerülhetett.  Olyan ez a lelkében, mint egy kristálytiszta hegyi tó. Mozdulatlan, háborítatlan és ezt így akarja megőrizni magában,  ebben a békében ….örökre.

~vége~