Áramlik bennem,
ami te vagy már,
mint ahogy a víz
folyik
a küszöbön át.
Lassan szalad,
beterít. Elfed és
lábujjhegyen
hoz békét,
feledést.
Szivárogsz bennem
fel s alá.
Lefolyástalanul
merülök alád.
Ezernyi örvény.
Nincs tovább
a szédült forgás
ami leránt,
húz,
lábamra vasmacskát
kötöz.
Nincs több levegő.
Utolsó buborék,
végleg a lebegő
felszínre ért.
Elsimul az arcom,
Isten tenyerén.
Kiázik belőlem
minden… talán.
Bőröm ráncos
titkos vonalán.
S a vizek szelíd peremén
csak lebegek, lebegek én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése