Útravaló

Elviszek magammal mindent

mit más itt hagyott,

amit az idő s a  kezed

szétnyúzott , elhagyott.

Neked már haszontalan

-úgy látszik.  S igaz.

Lelkembe merítem

kimosom. S marad

benne egy folt mégis:

Egy gyönyörű álomízű csók,

sütiillatú anyaölelő bók.

Fő már a lencse, s kész a kocsonya

borzongok…. bizarr az állaga.

Ez az év volt a legmélyebb,
a legősibb fájdalom. 
Távol vagy, s közel. 
Állíts a fókuszon!

A kezdőpont mindig itt van, épp bennem.

Kívül a petárdák hangja  is felreppen.

Szeretlek, s szeretek . Csak  ennyi vagyok.

Megállok még egyszer s mindent kidobok.

Tele van a batyum felesleges cuccal.

Bátorság, büszkeség többé már nem kell.

Így lépek át a mindenség küszöbén.

Csak szeretni akarok, csak szeretni még…..

Nem írok...

Nem írok, mert félek a soroktól.

Betű, betű után koppan ridegen.

Lelkemről  lenyúzott titkomból

adok enni neked is  hirtelen.

Nem írok, mert félek a szavaktól.

Éjszaka a szoba négy sarkából

lopakodnak, s hálóba kötnek.

Nem mozdulhatok. Segíts!

Messzi- messzi időbe repíts!

Szárnyam még megvan.

Bár rozsdás és poros, de

álmaim iramán

szüntelenül csapdos.

Nem írok, mert félek magamtól.

Éjszaka érkezem ijesztően éhesen.

Megrágom és kiköpöm  legbenső részemet.

Emésztetlen fájdalom üli meg gyomromat.

Bennem ólálkodik, elbújik, s fojtogat.

Vagyok a világban, félelmek sodrában.

Kibuggyant szavaknak  kusza mondatában.

Tíz centire állok lelkednek küszöbén,

vonzás és taszítás izzasztó peremén.

Nem bánom, így maradsz….

szelíd fák lombjában. Rejtőzöl

madárkák angyali hangjában.

Elültetsz, kikelek, születek s ébredek.

Lelkedben gyógyulást csak én remélhetek.

Egypercesek

A gömb másik fele vagy.

Nem harcolsz , csak leülepedsz

és nézed a feletted lebegő szemcsék

esztelen kavargását.

Megérkeztél.

Ugye tudod? Drágám.

...

A titok csak addig titok,

míg rá nem jössz, hogy másokkal

ugyanezen  osztozol titokban.

Amitől te félsz, ők is

attól félnek a  legjobban.

...

Befújom magam az Armaniddal.

Felveszem a pizsamádat, a koszosat.

Levágom  a hajam és szakállt növesztek….

hogy kívül is látszódjék, ami már bennem van.

...

Gyermekarcod menedékébe bújnál előlem,

de én copfos kislány lettem egy csapásra tőled.

Kergetlek , de nem űzlek . Elbújsz fátyolom alá.

Libabőrös emlékezetem jövőtlen hull alá.

Egy igazi punk

Egy igazi punk

 mindenkit átenged a zebrán.

Csak azért is nevet mosolyog.

S integet sok dühös sofőrnek

át a  morcos kocsiablakon.

Egy igazi punk

sosem fésülködik,  s nem vasal.

Magába szív minden illatot,

mert minden réten rögtön lehasal

és időnként sikít egy nagyot.

Egy igazi punk

beszél avval, kivel senki sem.

Mindig a vesztes félnek drukkol.

Az  asztalnál  a lába mindig fent,

s minden harcot folyton megharcol.

Egy igazi punk

egyre  csak szeret, szeret, szeret …..

S haragját nyomban elfújja a szél.

Ölel , majd’ elakad  lélegzeted,

s ha bántják is, ő  csak hisz, remél. 

Egy igazi punk

ásít, sír , énekel és csókol.

Kéretlenül bárhol megölel.

S a haja hiába csupa kóc,

megolvaszt a  tekintetével.

Hófehér

Figyellek és nézlek,

óvom  e   pillanatot.

S memóriám  rejtett

menedékébe rakom.

Gyűrődik a párnánk,

beszippantja arcunk.

A kezem lágyan simít.

Elült belső harcunk.

Bezár  a mozdulat,

majd száll tova tova…

s visszatér majd megint
a képzeletem oda.

Lepedő négy sarka

gúzsba kötve vár már.

Patyolat fehér csomag.

Benne elszunnyadnánk.

Cipelem is bátran

testetlen lelkem.

Kívül  és legbelül

benned felejtődtem.

Lebilincselt szárnyú

angyalod hadd legyek.

 S beléd fúrom végleg

sűrű tekintetem.

Virradat - Az üzenet

Valamikor még a 80-as évek derekán, amikor a kakaó még Bedeco volt, a nőket  a   Libresse szabadította fel, és a legjobban öltözött figura kétségkívül a Skálakópé volt….no akkor egy alföldi kisvárosban váratlanul történt valami. Valami, ami akkor még tragikussága ellenére is jelentéktelen volt, vagy legalábbis annak látszott.

Vasvári Etelka 65 éves hevesi lakos egy hétköznap este váratlanul meghalt. Nem volt ebben a világon semmi különös. Legalább annyira, amennyire eseménytelen volt egész élete. Gyermekkorát egy közeli kis faluban töltötte három testvérével együtt. Mivel a  házuk a falu utolsó utcájában volt, így  a hátsó kertből egyenesen ki lehetett sétálni a rétre. Nyári estéken tépett egy fűzfaágat, s avval hadonászva rohant ki a rét közepére, amíg csak bírta szusszal. Aztán megállt, szemével megkereste a glóbuszt, majd újra csak futott, futott, hogy a felszabadultság mámora egészen átjárja. Utólag visszagondolva, ezek voltak életének legboldogabb pillanatai.

Amúgy jó gyerek volt – már ahogy ezt szokták mondani. Az iskolában viszonylag jól tanult, bár semmiben sem emelkedett ki a többiek közül. Otthon szívesen segített a konyhában és a ház körül is. Nyolcadik után Egerben tanult egy szakközépiskolában és itt talált rá az első szerelem is. Nem volt különösebben szép lány, de egyszerű barna hullámos haja és mozgékony vékony alakja mégis vonzóvá tette.  17 éves volt, amikor a barátnőivel moziba ment és a pénztárnál valaki váratlanul a sarkára lépett.

-                     Na, ez biztosan ott lesz az esküvőmön! – ötlött akkor Eti eszébe nagyanyjának egyik gyakran ismételt mondása. De nem így lett. Mert aki rálépett, az Andor volt. Az első szerelem. Ami jött, viharzott, a kollégiumi szoba emeletes ágyán néhány sóhajtás közt beteljesült, hogy végül szépen minden magyarázat nélkül elkopjon. A vigasztalást Janó hozta, Andor barátja, aki valamiért ragaszkodott Etihez, vagy legalábbis nem nagyon szerette komplikálni az életét. A vigaszból esküvő lett, amire érthető módon Andort mégsem volt ildomos meghívni.   Hát ilyen egyszerűen dőlnek meg a babonák.  

Az érettségi után Eti jó nagy protekcióval  a Tanácsnál lett adminisztrátor. Nem volt túlságosan okos, de a munkáját precízen, többnyire hiba nélkül látta el. Janó, aki 8 évvel volt idősebb Etinél, a dohánygyárban dolgozott raktárosként.  Lakásbérletükben esténként megszokott mozdulatokkal szerették egymást és nyáron vállalati beutalóval Mátrafüreden töltöttek két hetet. Minden tökéletesen egyszerű volt és boldog, vagy legalábbis annak látszott.

Az első változást a kis Janó születése hozta. Ekkor Egerből egy kisebb városba települtek át, ahol beköltöztek Janó nagyanyjának egykori házába. Etit lefoglalta a háztartás és a gyerekek körüli teendők, merthogy két és fél évre rá megszületett Lacika is.   A bővülő családról Janónak kellett gondoskodnia, aki 3 műszakban dolgozott és hétvégenként egyik unokatestvérének is besegített, akit  maszek zöldségesként kényszerűen megtűrt a társadalom.

A megszokott esti mozdulatok egyre elhanyagolódtak, majd szinte teljesen elmaradtak. Janó is néha nagyobb ívben ért haza, mint illett volna. Olykor meg kellett beszélni ezt-azt a komákkal Kázmér ivójában.

A harmadik, a kis Kata fogantatása és születése 8 évvel később tán éppen ezért a szülőket lepte meg a legjobban. S ahogy az elvárható volt, ő lett az apa kedvence.

A gyerekek felnőttek és látszólag éppen olyan átlagos lett az életük mint a  szüleiké. Csak Kata lógott ki a sorból. Szinte semmi sem érdekelte a vidéki életből. A könyvtárban már gyerekkorában elbűvölve lapozgatta a művészeti albumokat és képzeletét bármelyik templom mennyezeti freskója el tudta ragadni.

Az apát, az öreg Janót a 3. infarktusa vitte el a 68. évében. Laci a városban maradt és pék lett. S bár egész éjjel dolgozott mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye fiait reggelenként az iskolába. A kis Janó, a legidősebb testvér műszerész lett, egy igazi ezermester, aki gyakorlatilag mindent meg tudott javítani. Felesége Ildikó a helyi könyvtárban dolgozott, lányuk pedig már rég kirepült. Csak Kata, ő volt az, akinek sehogy sem akaródzott fellépnie a futószalagra. Már három éve jegyben járt egy újságíróval. 34 éves volt és még maga sem tudta, hogy mire, de várt. Művészettörténészként dolgozott a Szépművészeti Múzeumban Budapesten . A családból senki sem értette, hogy a legkisebb hogyan csúszhatott így ki.

Éppen egy kiállítás anyagának megszervezésében volt, amikor egy este Janó hívta és közölte vele, hogy anya meghalt. Bár elöntötte a szomorúság, mégsem tudta megfogalmazni, hogy mit érez. A hír váratlan volt, de furamód mégsem lepte meg igazán. Valahol azt érezte, hogy anyja már rég halott, vagy hogy soha nem is élt igazán.

Másnap Hevesre utazott hogy találkozzon a testvéreivel, Lacival és Janóval.  Együtt léptek be a kihalt házba, melyet évekig az otthonuknak tudhattak. Egyetlen feladatuk volt, hogy találjanak valami végrendelet-szerűséget, bár meg voltak győződve arról, hogy anyjuk ilyet egész biztosan nem írt. Ezért is volt váratlan, amikor Kata a könyvespolcon lévő egyetlen albumban mégis megtalálta. Szóval az volt a cél, hogy én találjam meg- gondolkodott ezen Kata, de bátyjaival nem osztotta meg a felfedezését. Anya biztosan tudta, hogy ez lesz az első dolog, amit majd a kezembe veszek. Így akart üzenni.
-          Nézzétek, azt hiszem ez lesz az!

     -           Nem gondoltam volna, hogy találunk bármit is. - felelt erre Janó.

     -          Ez nem anyára vall. - erősített meg Laci.

     -          Hát akkor is itt van. – fűzte hozzá Kata és kíváncsian bontogatta a gondosan lezárt borítékot.

     -          Na olvasd! – sürgették a bátyjai.

       folyt. köv.

f

Szelíden

Ez is leülepedik bennem,

mint kávéban a zacc.

Kérlelned sem kell

 ha csak  engem akarsz.

Ábrándozva érzem

itt a rét közepén.

A  tarkóm felöl jöttél,

mint az északi szél.

Körbefonnak álmok,

s a madarak ott fenn

V  alakban úszva

repítenek veled.

Apróbb lett a léptem,

s csendesebb is talán.

Szelíden bújok be

az árnyékod alá.

Ölelek és nézek

a szemedben valakit.

Titkok pattannak fel

bennem újra s megint.

Nem is akarsz semmit.

Nincsen dörgedelem.

Csak simulok hozzád

lágyan,  szerelmesen.

Kérés

A gondolataimban ki csinál rendet,

ha végkép elfelejtek lenni?

Fél pár zokni – tudod -

amelyik folyton elveszik,

az lettem  melletted.

A szívemben ki gyújt majd tüzet,

ha végképp elfehérednek ujjaim?

Fújd meg őket gyorsan, nehogy

elfagyjon megint!

A fejemből ki űzi ki végre

az összes régi gondolatatot?

Agyonmostam,

és kinőttem őket.

Hisz jól tudod.

A szemembe ki hoz majd megint fényt,

hogy   új varázst  szórjak  szerteszét?

Fakó és  rideg ne legyek soha!

Bennem elmerülj, s ne űzz sehova!

Csak azt az egyet kérem tőled még:

 láblógatva  ücsörögj el szívem peremén!

Pillangók

Úgy kúsztál be  takaróm alá,

mint a reggeli fénysugár,

ki fényingét hanyagul

odaveti a paplanra.

Csak úgy….hajnalban.

Megfürdik a szobában,

felmászik az ágy lábán.

Bőrömet alig érintve

araszol  a lepedőn.

csak úgy …lebegőn.

Lélegzetem lesi,

s egy óvatlan pillanatban

gondol,   belémlebben,

s tovaszáll a vérerekben.

Csak úgy….. engedetlen.

Így  utazol most már bennem

S ébredő tudatom megrebben.

 Mint szédült pillangók

 tánca a gyomromban.

csak úgy…….hajnalban.

Áramlás

Áramlik bennem,

ami  te vagy  már,

mint  ahogy a víz folyik

 a küszöbön át.

Lassan szalad,

beterít. Elfed és

lábujjhegyen

hoz békét,

  feledést.

Szivárogsz bennem

fel s alá.

Lefolyástalanul

merülök alád.

Ezernyi örvény.

Nincs tovább

a szédült forgás

ami leránt,

húz,

lábamra vasmacskát

kötöz.

Nincs több levegő.

Utolsó buborék,

 végleg a lebegő

felszínre ért.

Elsimul az arcom,

Isten tenyerén.

Kiázik belőlem

minden… talán.

Bőröm ráncos

titkos vonalán.

S a vizek szelíd peremén

csak lebegek, lebegek én.

Pillanatnyi lét

Tisztán és ártatlanul

lépnek majd rajtam át.

S a szememben is kifakul

az a ragyogó fénysugár.

De addig,

addig míg én vagyok,

őrizzen  millió titok!

Kívül ragyog a nap,

s  bennem araszol a fény.

S átfúródnak az álmok

a félelmek üregén.

S vonzza belső fényemet

 pókhálón egy  vízcsepp.

Ennyi vagyok hirtelen.

Ez lesz törékeny kincsed.

Mindegy, hogy kicsiny

és apró vagyok talán,

de legyek  a megváltó,

enyhet adó  varázs.

Vonzás és taszítás

Leszek a tengered én.

Azért vagyok –tudom-

belőlem több legyél.

A tó - Ilka újjászületése

9. rész

Ezután az eset után Ilka eldöntötte, hogy kiveti magából Andrást – mintha az olyan könnyű volna. Szépen összerakosgatta, hogy András miért és mennyire hitvány, hogy ő mindig is tudta, hogy sosem szabadott volna szóba állnia vele, hogy mellette sosem lett volna egy perc nyugalma sem, hogy sosem tudta volna őt boldoggá tenni. De hiába tudta ezt kiválóan a fejében, a szívébe az idő a gyógyulást csak nem akarta elhozni. Virítottak az érett búzakalászok, az eresz alatti fecskefészekből már gyakorlottan repkedtek a fiókák, és megérkeztek az első hűvös éjszakák is, de Ilka még mindig a józanész, a biztató jövő és a fájdalom hullámai között vergődött. Pontosan tudta, hogy ez a fájdalom sosem fog elmúlni, csak majd megtanul vele élni. Abban azért bízott, hogy az évek során halványulni fog, de tudta, hogy belül újra és újra összerezdül majd, ha András a szóbeszédben, a valóságban vagy akár csak a gondolataiban is felbukkan.  Próbálta élni megszokott életét: sétált, lovagolt, részt vett a családi eseményeken és egyre gyakrabban a könyvtárszobában is menedékre talált néhány órára. Azt az egyet legalább nem bánta, hogy a Tamással való eljegyzését felbontották. Ilka semmiképpen nem tudott volna Tamás mellett kibontakozni, házasságuk halálra lett volna ítélve.

Szülei pontosan látták és érzékelték lányuk tépelődését és próbálták sokféle módon elterelni a figyelmét. Végül egy kiváló lehetőség kínálkozott. Ilka egyik unokatestvére hosszabb ideig Olaszországban kívánt tartózkodni, egészen pontosan a következő pár évet  Sirmioneban, a Garda tó partján lévő kisvárosban kívánta tölteni. Ilka édesapja arra gondolt, hogy Ilka még késő ősszel elutazhatna oda és eltölthetne néhány hónapot, hogy egy kicsit világot lásson és kiszakadjon a megszokott környezetéből. Ez majd biztosan helyre teszi lelkivilágát és visszaadja korábbi ragyogó életkedvét is.

Andrást - akárhogyan is legyártotta magának a hazugságait, mégiscsak megviselte ez az eset Ilkával.  Veronika természetesen felbontotta vele az eljegyzését. Tulajdonképpen ez a legjobb, ami történhetett. András próbálta élvezni a formálisan visszakapott szabadságát, de valahogy mégsem volt olyan, mint régen. Már nem élvezte a dorbézolás és az udvarlás örömeit. S egyszerűen kezdte idegesíteni a hölgyek rajongása. Egyre jobban visszahúzódott és pár hónap elteltével rájött, hogy óriási hibát követette el. Nagyon megbánta, hogy Ilkát ilyen egyszerűen eldobta magától. Hiányzott neki a lelke, az odaadása, az őszinte és kiapadhatatlan szerelme, ami a legnagyobb kincse volt egész életében.

 Ilkáról a nyári zaklatott találkozás óta semmi híre nem volt. Összeszedte hát minden bátorságát és elhatározta, hogy ellátogat a Kálnoky kastélyba. Nem csak attól félt, hogy hogyan fogadják majd, hanem saját magától is. Ismerte érzelmeinek folytonos ingadozását. Nem tudta, hogy Ilka iránti vágya meddig fog kitartani benne, de akkor úgy érezte, nem tehet mást, mint amit bensője diktál és mennie kell szerelméért.

Ilka szüleit igencsak meglepte András látogatása. Tudták, hogy mi történt Ilka és András közt, s noha nehezteltek rá, olyan nem fordulhat elő, hogy  a Kálnoky kastélyban egy vendéget megsértsenek. Így visszafogottan, de udvariasan társalogtak vele. András remélte, hogy Ilkával is találkozhat, de  ő  üzent a szobalánnyal, hogy nem érzi jól magát, s nem kíván csatlakozni a  teához. Ez így történt a második alkalommal is.  Ilkának nem kis önuralmába került, hogy ezeket a látogatásokat ép lélekkel átvészelje. S utána megint napokra visszazuhant korábbi állapotába.

A második találkozás után egy alkalommal édesanyja mégis említést tett András látogatásaival kapcsolatosan.

Éppen a reggelivel végeztek, amikor felhozta a dolgot.
-                 Drágám, tudom, hogy milyen nehéz időszakon mentél keresztül, de nem gondolod, hogy esetleg, ha már lecsillapodtak benned az indulatok, akkor beszélhetnél Andrással?
-          Nem anyukám. Én már nem bízom benne. Nem bírnám elviselni, ha újra fájdalmat okozna.
-          Nem lehetséges, hogy mindketten tanultatok a korábbi esetből?
-          De igen. Én tanultam belőle és ezért nem akarok Andrással találkozni.
-          Értem kicsim. Azért gondold át, hisz most mind a ketten szabadok vagytok. Csak szólj és küldetünk érte.
-          Nem  anyukám. Nem fogom meggondolni magam. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ezt kimondhassam. Szeretnék én is boldog lenni egyszer igazán. Szeretném megtalálni azt, aki képes befogadni az én lelkemet és nem riad  meg az abból áradó érzésektől.
-          Jaj, kicsi szívem. Tudom, hogy hatalmas lelked van. Ez legalább akkor ajándék, mint amekkora nehézség neked. Azt kívánom, hogy boldog légy! Nagyon szeretlek.
-          Jaj, mami! Én is nagyon szeretlek! meglátod minden rendben lesz. – vigasztalta átölelve Ilka édesanyját, mintha éppen neki lett volna szüksége vigaszra.

András harmadszor is eljött a Kálnoky kastélyba, hogy visszanyerhesse Ilka szívét. Nem is sejtette, hogy azt nem kell visszanyernie, mert az már örökre az övé. A szíve igen, de Ilka maga már nem……

Ezúttal kocsival jött. Zörögtek a kerekek a kavicsos úton. Mikor megállt a ház előtt, felnézett az ablakra és mintha Ilkát pillantotta volna meg a spaletta takarásából. De nem volt biztos benne, hogy nem a vágya vagy a képzelete játszott vele. Ilka ezúttal sem jelent meg. András nem is sejtette, hogy ehhez Ilkának minden lelkierejét össze kellett szednie.

Többé nem jön, döntötte el magában és végtelenül szomorú volt. Nemhogy hagyta kicsúszni kezéből a legnagyobb boldogságát, de egyenesen ő taszította el magától. Pontosan tudta, hogy egész életében evvel a hiányérzettel kell majd megküzdenie és azt is, hogy ezt az érzést –természeténél fogva - soha semmi nem fogja enyhíteni.

Ilka pár hét múlva készen állt az utazásra. Bőröndjei, utazóládája becsomagolva álltak. Hosszasan búcsúzkodott Zebulontól és egy utolsó pillantást vetett lányszobájára.

A vonaton ülve csak nézte, nézte az elmosódó tájat és az elrohanó fákat. Felötlött benne minden, ami az elmúlt hónapokban történt és tudta, hogy az az Ilka, aki önfeledten lovagolta be Zebulon hátán a vidéket, már nincs többé. Elnyelte a szerelem mélységes kútja.  De az ütemes zakatolás alatt kiformálódott és megszületett egy új Ilka, egy fájdalommal megküzdött, egy büszke és erős Ilka, aki pontosan tudta, hogy a lelkében lakozó szédítő gyönyörűség forrása lesz minden percében.

 Szerette Andrást,  egy kicsit sem kevésbé mint korábban és tudta, örökre szeretni fogja.  Azt is tudta, hogy a fejben lehet csalódás, de a szívben nem. Úgy szerette Andrást, ahogy van, az összes hibájával együtt. És ahogy a messziséget figyelte, hirtelen arra is rájött, hogy miért volt képes ellenállni András látogatásainak.

Mert ez a szerelem, még evvel a fájdalommal együtt is csak az övé. Hálás minden percéért, minden pillanatáért, a legnehezebbekért is,  azért, mert átélhette, mert belemerülhetett.  Olyan ez a lelkében, mint egy kristálytiszta hegyi tó. Mozdulatlan, háborítatlan és ezt így akarja megőrizni magában,  ebben a békében ….örökre.

~vége~

Hazatérés

A kaputól  a házig: rímtelen  félelmek, vágyak, és  gondolat-ritmusok...

Amíg megérkezett,

- tudta ő is -

angyalok tartották.

Ropogott  a hó,

s ugyanúgy

nyikorgott  a kiskapu.

A legszentebb  hang

minden  hazatérőnek.

Nyomok  a házig…

A legtöbb nagyobb

mint legutóbb.

Szűrődik ki  a fény

az otthon küszöbén.

A bátorság mi idáig hozta

most elillan hirtelen.

S a kilincsen hosszan

tétováz a   keze.

Benn   a gyertya ég.

S pislákol a  csoda.

„Istenem! Az arcotok

nem hagyott el soha!”

Magamból sokat elhullattam.

Volt, hogy mindent

mindent  hátrahagytam...

hogy újra hazatérjek.

De bevonszolhatom e magam után

 rettentő  belső utam?

Félek, hogy akkor a házban

egy árva szó sem marad.

Modern szerelem

Egy fiktív szerelem margójára........

Nem úgy van, hogy soha
nem nézünk vissza már.
Hiába jön egy új, 
s újabb alkalmazás.

Százszor és ezerszer
mosolyod felragyog,
de legbelső titkomat
én ki nem posztolom.

Érintem arcodat
láthatatlan jellel.
Megtelt már a kuka
törölt e-mail-ekkel.

Lemerült és lefagyott
szerelmed. Tudom.
Törölted magadban
minden bűntudatod.

Archivált tudatom
féltett kincse vagy már.
Veled és nélküled
leszek újra online.

A tó -Ilka kirohanása

8. rész

András rögtön felismerte Zebulont és az is nyilvánvaló volt számára, hogy Ilka is itt lehet valahol a közelben. Érezte, ahogy elönti a félelem, a harag, a düh amiatt, hogy Ilka hogyan hozhatja ilyen helyzetbe. Tudta, hogy ez a lány kiszámíthatatlan és bármiféle őrültségre képes.

-          Nocsak, hogy kerül ide ez  a ló?  - kérdezte közben bárgyún Veronika.

-    Nem tudom. Fogalmam sincs. Még sosem láttam ezt a lovat.  – Próbálta menteni a helyzetet András, de úgy látszik érzelmileg nem volt elég intelligens ahhoz, hogy tudja ez a füllentés, ebben a helyzetben az utolsó csepp lesz Ilka számára. Azt azonban sejtette, hogy pillanatokon belül valami váratlan dolog fog lecsapni rá.

-  Veronika, azt hiszem jobb lesz, ha most visszafordul. Van itt valami, amit nekem haladéktalanul el kell intéznem. Az Ön érdekében kérem, forduljon vissza!

András remélte, hogy talán megmenekül a kínos helyzettől, de Ilkáról a hazugság hallatán egy pillanat alatt leomlott minden tétovaság. Teljesen felajzva, a lovaglástól ziláltan és kifulladva – mint egy éhes oroszlán a  szavannán- kirobbant  a fák alól és egyenesen András felé tartott.

-        Te aljas! Te  gaz! Te alávaló! - sziszegte a fogai közt.

-         Édes Istenem! Most mi lesz!  – sápítozott közben szánalmasan Veronika!

-         Ki ez a nő, András? – rebegte ismét siránkozó hangon.

De András legalább annyira nem volt ura a helyzetnek, mint Ilka. Sőt egyre nevetségesebbé vált némaságával. Mindössze annyira volt képes, hogy leszálljon a lováról és bénultan várta Ilka támadását.

-      Maga meg jól teszi, ha elmenekül, de nem csak innen, hanem Andrástól is. Ez egy hazug, gyáva, jellemtelen alak, aki nem meri felvállalni az érzéseit. Menjen már! Meneküljön! – vetette oda Ilka.

Bár Veronika semmit sem értett, de határozottan úgy érezte, hogy jobban jár, ha szót fogad. Megfordította lovát és elindult vissza a kapu felé. Lassan András is visszanyerte lélekjelenlétét.

-        Ilka csillapodjon! Mit művel? Mindent el akar rontani?

-        Nem én vagyok az, aki bármit is elront. Maga az, aki mindent tönkretesz. Magának adtam a szívemet. Gyűlölöm magát, Gyűlölöm! Gyűlölöm!

Ilka érezte, hogy olyan indulatok vannak benne, hogy akár meg is tudná ölni Andrást. Szerencsére ezek a végletes érzelmek mégsem formálódtak cselekedetté. András megfogta a dühöngő lány karjait és kezdte csitítani.

- Cssss….cssss…nyugodj meg Drágám, - és próbálta Ilka zabolátlan  sírástól összetapadt tincseit kisimítani az arcából. András számára Ilka e pillanatban legalább annyira vonzó volt, mint félelmetes.

- Gyűlölöm magát! Gyűlölöm magát! – kiáltotta most már egyre halkabban és erőtlenebbül Ilka és szinte belerogyott a fájdalomba - és szeretem, szeretem…….szeretem…. dúdolta bele hangtalanul András mellkasába.

- Jöjjön be és nyugodjon meg! Pihenjen egy kicsit, aztán kocsin hazavisszük. Teljesen ki van melegedve, még megfázik, egy ilyen fiatal lánynak nem szabadna csak úgy egyedül kószálnia a vidéken…….- sorolta volna tovább András ostoba érveit, ha evvel nem tüzelte volna fel még jobban Ilkát.

- Hallgasson! Mit törődik maga velem? Gondolkodott volna akkor, amikor elcsábított, amikor hitegetett, amikor hazudott és elhallgatott fontos dolgokat. Mi köze hozzá, hogy mikor és hogyan lovagolok. Maga egy senki, egy senki! – kiabált megint Ilka és kitépve magát András karjaiból, egy pillanat alatt felpattant Zebulon hátára és szélsebesen elviharzott.  András próbált még utána kiáltani, de hasztalan. Csak állt letaglózva és bambán szemlélte mellényén Ilka csapzott, könnyektől ázott hajszálait, mint valamiféle mementóját élete legcsodálatosabb és legvarázslatosabb időszakának.

Megint – még így is -  elbűvölte Ilka ösztönös és szenvedélyes lelke, de félelemmel is töltötte el az a  féktelen indulat, mely  belőle áradt.  Az rendkívül nyomasztotta, hogy Ilka ilyen állapotban van miatta és hogy ő a felelős mindezért. Másfelől éppen a felelősség az, amit András a legrosszabbul viselt. Így tudata és tudatalattija szépen igyekezett visszaállítani az olyan nagyon fontos önértékelését és önbecsülését. Hazugságot hazugságra halmozva elindultak benne az elhárító mechanizmusok. Avval kezdve, hogy Ilka minek jött ide, miért bontotta fel Tamással az eljegyzését, ő nem kérte – na persze!-, ő miatta minek lett bármi is, ő nem tehet semmiről….  ő nem ígért semmit. Talán a lelke legmélyén pontosan tudta, hogy ez egyszerűen így nem igaz, de minél többször mondogatta magában , annál jobban elhitte ő is, hogy ártatlan ebben a helyzetben.  

Súgnak nekem

Hogy hol válik szét a vers és én? Valahol itt... 

Legbelül borzongok.

Gyönyörűséges fájdalom

az enyém.

Gondolataim origóján

repülsz megint

felém.

Öleltelek, szorítottalak

sokszor és soká,

de a tested elfoszlott.

Avarra hullott vagy

 magány- légbe szállt?

Karjaimban nincsen tér,

de az üresség mégis mesél.

Lelkeddel csurig töltött 

a pohár. Csak igyál! Igyál!

Súgtad, remegtél,

vonítottál, féltél.

Ne mozdulj, ne lépjél!

Halkan, s némán éljél!

Átlátszó gyöngyök

szememből szöknek.

A tieid. Igazak.

Csak el ne áruld

 senkinek az igazat!

Intim és folyékony

költői erény.

Te komplex őrület

papírra vetődtél…

Szegény!

Buggyanó szavak,

 megsúgott sorok.

Magamba karcolt,

kábult mondatok.

Csak köszönetet

mondhatok.

Csak  hálát

mormolhatok.