Hogy hol válik szét a vers és én? Valahol itt...
Legbelül borzongok.
Gyönyörűséges fájdalom
az enyém.
Gondolataim origóján
repülsz megint
felém.
Öleltelek, szorítottalak
sokszor és soká,
de a tested elfoszlott.
Avarra hullott vagy
magány- légbe szállt?
Karjaimban nincsen tér,
de az üresség mégis mesél.
Lelkeddel csurig töltött
a pohár. Csak igyál! Igyál!
Súgtad, remegtél,
vonítottál, féltél.
Ne mozdulj, ne lépjél!
Halkan, s némán éljél!
Átlátszó gyöngyök
szememből szöknek.
A tieid. Igazak.
Csak el ne áruld
senkinek az igazat!
Intim és folyékony
költői erény.
Te komplex őrület
papírra vetődtél…
Szegény!
Buggyanó szavak,
megsúgott sorok.
Magamba karcolt,
kábult mondatok.
Csak köszönetet
mondhatok.
Csak hálát
mormolhatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése