A legbelső csillag

Na a csillagok….

azok aztán tényleg hiába

bámulnak rám!

Mert fogalmuk sincs,

hogy mit látnak…

Nagyon régen volt

az az éjszaka,

mikor elhódított

magához

az éj illata.

…és a nappalé is,

mert tömjént

hozott messziről a szél.

S csak hallgattam

hogy suttog, jajong,

s fülembe súgva mit beszél.

Áldott volt a szemem

s a korsó is csordultig volt.

Szememből  a könnyeknek

könnyed és  bizarr táncuk volt.

S tétovázva álltam, mert láttam,

hogy megnyílt az ég.

Te régi, te hitetlen!

Mégis újból elvesztél!

Honnan fogod kirámolni

magadból azt a  nagyot?

Azt a belső, azt az izzó

legeslegfénylőbb csillagot?

Kezed  érintsd……

s majdcsak lüktet a szív.

Hiszen beleírtad régen

a titkot, ami majd hív.

Kötél

Végül mégis elmenekülsz.

Akárcsak belőled én.

S a rejtett fonalak

sosem állnak össze  szövetté.

De az igazság fonákján

akkor is ott marad.

Millió csomóval

kötélnek megfontad.

Húz és téged el nem ereszt.

Gúzsba köt és húsba vág.

Lazul mégis megfeszül,

így válik szorosabbá.

S a halmazok rejtett mélyén

gubbasztva heversz rég.

Ütemes ritmusod

így lett éltető zenéd.

S a távolból is hallom

a gúzs nyeszlett moraját.

Nyirkos, hideg gondolatod

könyörgő riadt zaját.

Zuhannál, mint egy marionett,

ha elvágnám a zsineget.

Hevernél a padlón hosszan

s átlépne minden idegen.

Ezért vagyok őrangyalod

míg távolabbról figyelem.

Aláhullasz újra, s újra,

de alattad a tenyerem.

Jó volna...

Jó volna egy kicsit elrejtőzni

kövek belsejében,

egy folyó  selymes mélyén,

s kutatni az Isten titkát,

hogy mi a terve velem.

Jó volna egy kicsit elnyújtózni

szemeknek tükrében,

anyaöl puha mélyén

megbújni a puha melegségben.

Jó volna egy kicsit megpihenni

saját rejtelmekben,

titkok sűrűjében,

csomót oldó sejtelmes tenyérben.

Jó volna egy kicsit felszakadni

igazak hitében,

tiszta hű szépségben,

átölelő csendes mosolyokban.

Homályban

Elfed és megtalál

minden ártatlan pillanat.

Na az is még én vagyok!

Ott magamtól távolabb.

Azt várom, hogy letisztuljon

bennem is végre a kép.

Élesen  és szabadon

egyszerűn csak te legyél.

Minden apró homályos pont

kifárad majd hirtelen.

Benned magam, s magad bennem

kristálytisztán meglelem.

Vakító hófehérségbe

oda vágyom szüntelen.

Színes , tarka álmaimból

takarót sző  a szerelem.

Avval védlek, melegítlek

jeges fagyos tavaszon.

Egy fojtott, foszlott elvágyódó

kusza szívű hajnalon.

Tavaszt hordok

Tavaszt hordok magamon.

Átlátszó, leomló virágillatot.

S úgy  lélegzel  mellettem,

mint aki egy mélyet szippantott.

A hajnali  madárzajjal

én is együtt ébredek.

S tudatom első sugarán

karodba zársz hirtelen.

S ha  te felhő leszel égen,

minden csepped én vagyok.

S majd sivatagi virágokon

felfakasztó  gyöngy ragyog.

Belőled így útra válva

utat törnék szíveken.

Könnyed lányként átcikáznék

sok-sok arcon szívesen.

A tavaszt hordom magamon.

S leheletem felhasít.

Üde, lenge illatárral

magányodtól szabadít.

Felhők tetején

A felhők tetején táncolok.

Kötél pendül talpam alatt.

Sejtjeimben lüktet, dobog

a félelem a  bátorság alatt.

A felhők tetején táncolok.

A szád szélén egy  apró ránc

rezdüléséből  jól tudom,

nem mehetek már tovább.

A felhők tetején táncolok.

Karnyújtásnyira  a párák széle.

Magamat mégis megadom,

s felfeszülök az idő tengelyére.

A felhők tetején táncolok.

Hasztalan hódítana a szél.

Belül borzol, csókol, kócol…

Érzeném ha te lennél.

A felhők tetején táncolok.

A süppedő fényedet keresem.

Ha magamon majd áthatolok

az lesz majd az a szerelem.

Március

Feledhetném magam,

de a fáról már pattannak a rügyek.

Ez is megérik a nap alatt.

Fák , virágok, füvek

nyújtózkodnak elő.

Március ez is.

A sejtekben most is gyúl a láng.

Éleszt  a szellő

Borzolja szívünk s a ruhánk.

Nem vagyok több se kevesebb.

Bennem is a múlt fénye ragyog.

De én már a jövőbe hajtom

minden újjászült napom.

Így leszek azonos

egy  elrejtett világgal.

Tavaszi rüggyel bomló

tündöklő illatárral.