Tudod, mindent, amit mondasz,
felhasználhatom érted.
Értem pedig már nem kell aggódnod.
Az utolsó disztichont is
végleg törölte a tudatom.
S így tudatom veled,
hogy ünnepi itt minden szó
bárhogy is perceg bennünk
a hétköznapiság.
Mert annak is részese vagyok,
hogy lényegednek hívó jeleitől
én már sosem hervadok.
S a kérdésekre a választ
úgysem tudhatom.
Felel rá majd Radnóti
vagy József Attila.
A nyúlós reggeleket
ő is teleírta dermesztő szavakkal.
A reggeli kávéhabban benne a jel,
hogy pontosan tudom,
erre mit keresel.
A tányér maszatos,
az asztal is morzsás.
A foszlós kalácsról meg
lehajlik a lekvár.
Ahogy én is folyton csak hajlok feléd.
És egyre csak azt játszom:
Az arcod szeretem.
S csak hagyom, hogy átfolyjon
rajtunk a szerelem.
A hajad hol fehér,
hol meg fekete …
Csak szavak csak szavak…
S te a nyakkendőd keresed.
Egymást átívelő sietős utak
rejtett- fondor mozdulatok
hosszú sora indít el ma is.
S a gondolat-pókhálón,
mint egy ősi távírdán
megy az üzenet.
Ma minden mondatot, szót, ragot
neked köszönhetek.
