A tó - Ilka ébredése

2. rész

A vacsorához készülődve Ilka – maga sem tudta miért -, de még a szokásosnál is jobban odafigyelt, hogy toalettje tökéletes legyen. Hullámos barna haját többször is megigazította, mintha bármi is múlna hajfürtjein. Szép lassan vonult le a lépcsőn, hogy mindenképpen ő legyen az utolsó, aki az ebédlőbe érkezik. Hogy ezek az apró játékok honnan fakadtak, valójában még ő sem tudta. Mikor belépett, tekintete azonnal összeakadt Andráséval, de pilláit lesütve gyorsan leült a helyére.

   -          Ön elragadóan néz ki. – bókolt András, és ez valóban őszintén hangzott.

  -          Ha már ilyen sokat vártunk rá, ez a legkevesebb – tromfolt rá Ilka édesapja, de megdorgáló szavai mögött büszke, gyengéd szeretet lapult.

   -          Elnézést apám. – rebegte Ilka és az asztali imához kulcsolta a kezét.

Ilka a vacsorából szinte alig evett. Maga sem értette, hogy híresen jó étvágya miféle tréfát űz vele. Zavarban érezte magát, tányérjáról alig-alig mert felpillantani nehogy András átható tekintetét állnia kelljen. Az udvarias társalgás íratlan elvárásainak szerencsére szülei és Katalin asszony eleget tettek. 

A szokatlanul korán érkező, már-már nyáridőbe hajló meleg Ilkát hamar kicsalta a szabadba. Éppen az istálló felé tartott. Arra gondolt, hogy kedvenc lova, Zebulon hátán jólesne egy kis délelőtti lovaglás. Az istálló ajtaját éppen András támasztotta hanyagul, kissé fölényesen,  s ahogy a lovászfiúval beszélgetett szinte szemérmetlenül mérte végig Ilkát, aki ettől persze nyomban zavarba jött. Tulajdonképpen nem is értette, hogy mi van vele. Tamás társaságában sosem érzett még hasonlót sem. Valójában még azt sem tudta eldönteni, hogy ebbe az érzésbe belesimulni szeretne vagy épp ellenkezőleg, menekülni tőle.  

   -          Nocsak, kisasszony, csak nem egy könnyű vágtára gondolt ebben a hőségben. – kérdezte András kissé kihívóan.

   -          Csak ne aggódjon! Engem az időjárás szeszélye semmitől sem tarthat vissza. - felelte hetykén Ilka.

   -          Ez így viszont már az Ön szeszélye. – fűzte tovább a szálat András. – S ez esetben kötelességemnek tartom, hogy Önnel tartsak, nehogy útközben hirtelen rosszul legyen.

   -          Rosszul? Én?  Inkább arra ügyeljen, hogy tartani tudja velem a tempót . – vágta oda Ilka és felpattant Zebulon hátára. Még mielőtt András felocsúdott volna, Ilka már a park bejárata felé nyargalt. Gyorsan ő is nyeregbe szállt és próbálta utolérni a kétséget kizáróan kiválóan lovagoló Ilka kisasszonyt, akihez csak a következő domb tetején sikerült felzárkóznia. Mondjuk az is igaz, hogy Ilka közben mégis úgy döntött, hogy bevárja Andrást és a féktelen vágtát ügetésre cserélte.  A dombos tájat egy akácerdő váltotta, s a dúsabb aljnövényzet miatt csak lassabban haladtak.  Ilka leszállt Zebulonról, hogy az egy kicsit kedvére legelhessen és ő is kifújja magát. András közelsége egyre furcsább érzéseket keltett benne. Némileg bosszantotta magabiztossága, de furamód ugyanez vonzotta is. Védelmet és biztonságot érzett és valami olyan vonzalmat, mely egyre inkább háttérbe szorította öntudatát. Önmagát kutató gondolatait végül András zavarta meg.

   -          El kell ismernem, hogy ön kitűnő lovas kisasszony.

   -          Igazán kedves, de én figyelmeztettem Önt.

   -          Ó hát tudja, én nem szoktam mindent elhinni, amit a hölgyek mondanak.

   -          Hát Önnek ebben bizonyosan nagy tapasztalata van.

   -          És ez zavarja Önt?

   -          Ugyan! Egy cseppet sem. Azt gondol, amit akar.

   -          És ha Önről is gondolok valamit? Az sem érdekli?

   -          Nem, egyáltalán nem. Hiszen nem is ismer.

   -          De abban az egyben biztos vagyok, hogy Ön és Kőszegi Tamás egyáltalán nem illenek össze.

   -          Ehhez meg mi köze? Honnan veszi a bátorságot…..és … és egyáltalán honnan tud maga erről. – felelt Ilka hevesen.

   -           Kérem, bocsásson meg. Nem akartam felzaklatni. A szülei büszkélkedtek a leendő friggyel. Tamást régóta ismerem, és már megbocsásson; Ön, kisasszony és Tamás: tűz és víz.

   -          Ezt maga nem tudhatja!

   -          Eleget láttam. Ön ösztönös és úgy szárnyal, hogy szinte mindenkit magával sodor. Önből olyan erő sugárzik, mely élettel tölt el mindenkit, aki a közelébe kerül. De vajon mennyi erő van Önben, milyen forrás fogja táplálni az Önben lévő eleven tüzet? Talán Tamás? Ugyan. Ő valóban jóravaló és nemes lelkű, de nem képes az Ön varázsát életben tartani.

   -          Kérem ne mondja ezt! Ne mondja ezt!- kiáltotta Ilka és érezte, hogy összeomlik benne valami. Összeomlik benne az az élet, amit olyan ártatlanul elképzelt magának. De bármennyire is könyörtelenek ezek a szavak, tudta, hogy mégis igazak. Tudta, hogy már sosem lesz semmi olyan, mint régen. Tudta, hogy Andrásnak – akit éppen hogy gyűlölnie kéne magabiztos őszintesége miatt – igaza van.  Torka összeszorult, gyomra egészen apróra zsugorodott és szerette volna magát átadni a kétségbeesésnek és utat engedni könnyeinek.  Elfordult, de érezte András közelségét, aki úgy ölelte magához, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb.  A fájdalmat fokozatosan felváltotta a biztonság és bizalom érzése és arra vágyott, hogy ez a pillanat sose szűnjön meg. Ugyanúgy érezte András ujjait a derekán, mint akkor a bálon, de most sokkal égetőbb volt, mint akkor. Hosszú percekig álltak így, míg végül Ilka kibontakozott az ölelésből. No nem azért, hogy ne fonja újra még szorosabbra  ezt a köteléket, csak szerette volna látni az arcot, amely minden átmenet nélkül és irgalmatlanul felélesztette benne ezt a különös mámort. Szédülten ölelték egymást. Az érintés, az ölelés és a csókok bódulata kitépte őket az időből. Mindkettejüket meglepte ez a váratlan, mindent elsöprő érzés, ahogy egy pillanat alatt egymás kiapadhatatlan forrásává váltak.

    ...

    folyt. köv.

fotó: Tóth Szonja