Észrevétlenül
Valahogy mégiscsak
fáj, hogy sem te sem én
sem senki már nem érzi
távolodom...
Alakom mézillatát
torkodba fojtanám.
A szavak árnyékát
ellepi sok buja
játékos csók.
Szólni vagyok kénytelen,
fülembe végtelen csönd
kong.
Merengő álom.
Azok voltunk együtt.
Egy rég leomlott hegyről jöttem,
a hátam görnyed.
Könnyed lehetnék
Túloz az emlék.
Fotó: Tóth Szonja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése