A tó - Ilka varázsa

3. rész

Ilka aznap éjjel szinte egy percet sem aludt. Szíve vadul zakatolt, fejében kusza és felismerhetetlen táncot jártak a gondolatok. Próbálta tudatával felfogni, hogy mi is történt valójában. Nemcsak azt nem tudta értelmezni, hogy milyen folyamatok mennek végbe benne, hanem minél inkább próbálta, annál kevésbé volt képes az események láncolatát összerakni a fejében.  Időnként gondolatainak foszlányából egy-egy szó felvillant, de mindez kevés volt ahhoz, hogy bármi is értelmet nyerjen.

Azt az egyet tudta csupán bizonyosan, hogy az a megszokott, biztonságos és kiszámítható jövőkép, melybe alig egy nappal korábban még olyan magától értetődően belesimult, már nincs többé. Végképp szertefoszlott. A legkülönösebb az volt, hogy ez mégsem töltötte el szomorúsággal. Mintha hosszú álmából most tért volna magához, mintha a benne lévő szelíd parázs hirtelen lángra lobbant volna felfedve titkát és erejét. Ilka csak most kezdett ráébredni, hogy kis is ő valójában. Azt sem nagyon értette, hogy András, akit eddig olyan tudatosan távolított magától, mitől vált számára ennyire vonzóvá. Mert abban az egyben volt bizonyos csupán: vágyik arra, hogy újra belevesszen András karjaiba.

A reggeli készülődés közben a szobalány elfecsegte, hogy András Ilka édesapjával már kora hajnalban elindult pár napos vadászportyára. A hír hallatán Ilka belül megremegett és csak remélte, hogy ez kívülről nem volt látható. Reggelire alig tudott néhány falatot magába erőltetni és azon gondolkodott, hogy tulajdonképpen mi is a baj? Mi az, ami annyira nyugtalanítja? A bizonytalanság – szinte abban is -, hogy mindaz, ami az előző nap történt, valóság volt e? Hogy András, vajon mit gondol? Hogyan érez? És rögtön gúnyosan fel is nevetett magában, mert eddig egészen bizonyos volt abban, hogy András nem szokott érezni. Bár most már közel sem volt ebben ennyire biztos, sőt szinte semmiben sem.

Ebéd közben édesanyja, akit nem lehetett becsapni, ha lányának érzelmeiről volt szó, rögtön észrevette az Ilkában zajló különös változást.

   -          Mi az  a rendkívüli kifejezés az arcodon  kislányom?

   -          Ó semmi, semmi anyuka. – felelte Ilka bizonytalanul, miközben pontosan tudta, hogy ezt a választ Édesanyja úgysem fogja elhinni.

   -          Egyél szívem, még a végén elfogysz az esküvőre.

   -          Az nem is lenne olyan nagy baj. – vágta rá Ilka kibuggyanó őszinteséggel.

   -       Mi a baj? Csak nem ijedtél meg a rád váró nagy eseménytől? Tudod, annak idején én is nagyon ideges voltam a férjhezmenetelem előtt. Ez természetes. De neked nincs okod aggodalomra. Tamás igazán nagyszerű férjed lesz, és már nagyon régóta ismeritek egymást.

   -          De hiszen éppen ez az. Azt hiszem, én nem is ismerem őt. Sőt talán már magamat sem.      – bukott ki váratlanul Ilkából, majd felpattant és kirohant az istállóba. Kislánykorában is mindig itt keresett menedéket, ha valami bántotta, vagy vigasztalásra volt szüksége. Karját Zebulon nyaka köré fonta, szorosan magához ölelte és átadta magát a reggel óta duzzadó kétségbeesésének. Maga sem tudta, meddig állt így. Arra riadt, hogy közeledő lódobogást hall. Nem akarta, hogy a személyzetből bárki is meglássa, de már nem volt ideje elillanni az istállóból. A nap egyenesen az ajtó irányából tűzött, így Ilka nem láthatta a belépő lovas arcát. Annál jobban csodálkozott, mikor fokozatosan András vonásai bontakoztak ki a fénykoszorúból. De még mielőtt igazán meglepődött volna, András lepattant a lováról, és pillantok alatt magához vonta Ilkát. Ezer és ezer csókkal halmozta el arcának minden apró szegletét és a levegőt kapkodva azt mondta.

   -          Nem bírtam volna ki maga nélkül egy napig sem. Ugye nem haragszik, hogy mégis visszajöttem. – Ilka nem tudott szólni, nemcsak azért, mert a könnyek folyamatosan ömlöttek a szeméből, hanem mert egyetlen olyan szót sem ismert, melyet kiejthetett volna ebben a helyzetben. Hallgatott hát, de a szemében lévő kifejezés mindent elárult érzelmeiről.

   -          Hát nem álmodom? – törte meg a csöndet András, és furamód Ilka gondolatait mondta ki.

   -          Nem tudom elhinni! – szólalt meg végre Ilka. – Nem tudom elhinni! - ismételte újra, mintha így könnyebb volna.

   -          Higgye el!  Itt vagyok, és sosem szeretném magát elengedni. Többé már nincs Ön és Én, csak Mi vagyunk! – Ilka próbálta felfogni a szavak értelmét, de ez egyre nehezebben ment. Átadta magát valamiféle bizsergető, egész testét-lelkét átjáró boldogságnak, amelyben korábban még sohasem volt része.

   -          De én alig egy hónap múlva férjhez megyek. –próbált érvelni Ilka, maga sem tudta miért.

   -          Akkor még éppen időben vagyunk. – nevetett fel András – képzelje mi lett volna, ha mindez éppen egy hónappal később történik.

   -          Akkor semmiképpen sem történt volna meg. – vágta rá Ilka.

   -          Ezt soha senki sem tudhatja. Ha édesapja visszajön, akkor mindenképpen beszélni fogok vele.

   -          Te jó ég! Mekkora baj lesz ebből! És egyébként hogy kerül ide? Úgy tudtam, hogy apámmal vadászatra indult. 

   -          Tudja, nem nagyon volt kedvem elmenni, de nem akartam udvariatlan lenni, aztán Léna megbotlott, ahogy ereszkedtünk le a parton és mintha utána kissé sántított volna. Úgy gondoltam, hogy ez éppen jó indok arra, hogy visszaforduljak.

   -          Nagyon jól tette, hogy így döntött. – felelte Ilka kendőzetlen őszinteséggel-  Így legalább Léna is biztonságban van. – próbálta leplezni mégis szavait.

   -          Igen és Ön is. –nevetett fel András és újra magához ölelte Ilkát, akinél frissítőbb, ragyogóbb varázslattal sosem találkozott.

   folyt. köv.
1. rész
2. rész

Fotó: Tóth Szonja