A szíved

Azon az utolsó nyáron

már nem érintettél.

Csak a szemed nézett.

S jégvájta tükrében

gyönyörtelen magam.

A selymes barna

szivárványtárnák mélyébe

mégis beúsztam,

mint egy jéghideg

barlangi tóba.

S a pupillák kávés feketéje

magával szippantott.

Csak szálltam, mint  bóbitaernyők

a zápor előtti viharos szélben.

Röpke a pillanat.

Nincs tovább.

Már megyek.

Kúszom tovább az idegpályák

lomha talaján…

És nem az agy, a gondolat,

a szív lesz az utam vége.

Pont úgy lüktet,

buggyan a vér, s apad,

mind feledhetetlen

vérvörös lobogó áradat.

S míg gyönyörködtem

végtelen működésedben.

A nyilvánvaló hibák

kutatásáról örökre

megfeledkeztem.