A funkciótlanság esztétikája,
mikor csak a komor
várakozás marad.
A szálakat már elvágtuk rég mi magunk.
Nem függünk. Szinte nem is létezünk.
Egy csepp lebegés a semmiben.
Nincs súrlódás semmi sem.
Süket minden és nagyon sötét.
Tompa a látás és
tompa a hang.
De az idő lomha tánca
egyre gyorsabbra lükteti szívünk.
Azt az egyetlen világló pontot figyeljük.
Az a mi csillagunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése