Átalakulások

A változás  - tán - az egyetlen , mi állandó.... Az  öröknek hitt érzéseket nem csak az idő töri meg, s lepi be fájdalmat távol tartó folyamatosan vastagodó porral, hanem időnként a bennünk felbukkanó váratlan átalakulás is  mozdít...

Metamorfózis

Tegnap egy pirostetős házat
rajzoltam az aszfaltra.
Behunytam a szemem
és beléptem az ajtón.
A szél csapkodta az
ablaktáblákat,
a kandallón egy macska
dorombolt.
A kertből hirtelen
száz virág
szökött a hajamba. 
Bókoltak nekem
s a szívembe búgták illatuk.
Az illatuk.
Aztán a szemembe
költözött egy jégvirág.
Én csak álltam
egymagam,
de megöl(lel)tek s megfogták a kezem.
Indulok haza, de
a kezem nem eresztik,
a virágillat velem száll,
s holnaptól én vagyok a 
jégvirág.
A jégvirág.

A tó - Ilka varázsa

3. rész

Ilka aznap éjjel szinte egy percet sem aludt. Szíve vadul zakatolt, fejében kusza és felismerhetetlen táncot jártak a gondolatok. Próbálta tudatával felfogni, hogy mi is történt valójában. Nemcsak azt nem tudta értelmezni, hogy milyen folyamatok mennek végbe benne, hanem minél inkább próbálta, annál kevésbé volt képes az események láncolatát összerakni a fejében.  Időnként gondolatainak foszlányából egy-egy szó felvillant, de mindez kevés volt ahhoz, hogy bármi is értelmet nyerjen.

Azt az egyet tudta csupán bizonyosan, hogy az a megszokott, biztonságos és kiszámítható jövőkép, melybe alig egy nappal korábban még olyan magától értetődően belesimult, már nincs többé. Végképp szertefoszlott. A legkülönösebb az volt, hogy ez mégsem töltötte el szomorúsággal. Mintha hosszú álmából most tért volna magához, mintha a benne lévő szelíd parázs hirtelen lángra lobbant volna felfedve titkát és erejét. Ilka csak most kezdett ráébredni, hogy kis is ő valójában. Azt sem nagyon értette, hogy András, akit eddig olyan tudatosan távolított magától, mitől vált számára ennyire vonzóvá. Mert abban az egyben volt bizonyos csupán: vágyik arra, hogy újra belevesszen András karjaiba.

A reggeli készülődés közben a szobalány elfecsegte, hogy András Ilka édesapjával már kora hajnalban elindult pár napos vadászportyára. A hír hallatán Ilka belül megremegett és csak remélte, hogy ez kívülről nem volt látható. Reggelire alig tudott néhány falatot magába erőltetni és azon gondolkodott, hogy tulajdonképpen mi is a baj? Mi az, ami annyira nyugtalanítja? A bizonytalanság – szinte abban is -, hogy mindaz, ami az előző nap történt, valóság volt e? Hogy András, vajon mit gondol? Hogyan érez? És rögtön gúnyosan fel is nevetett magában, mert eddig egészen bizonyos volt abban, hogy András nem szokott érezni. Bár most már közel sem volt ebben ennyire biztos, sőt szinte semmiben sem.

Ebéd közben édesanyja, akit nem lehetett becsapni, ha lányának érzelmeiről volt szó, rögtön észrevette az Ilkában zajló különös változást.

   -          Mi az  a rendkívüli kifejezés az arcodon  kislányom?

   -          Ó semmi, semmi anyuka. – felelte Ilka bizonytalanul, miközben pontosan tudta, hogy ezt a választ Édesanyja úgysem fogja elhinni.

   -          Egyél szívem, még a végén elfogysz az esküvőre.

   -          Az nem is lenne olyan nagy baj. – vágta rá Ilka kibuggyanó őszinteséggel.

   -       Mi a baj? Csak nem ijedtél meg a rád váró nagy eseménytől? Tudod, annak idején én is nagyon ideges voltam a férjhezmenetelem előtt. Ez természetes. De neked nincs okod aggodalomra. Tamás igazán nagyszerű férjed lesz, és már nagyon régóta ismeritek egymást.

   -          De hiszen éppen ez az. Azt hiszem, én nem is ismerem őt. Sőt talán már magamat sem.      – bukott ki váratlanul Ilkából, majd felpattant és kirohant az istállóba. Kislánykorában is mindig itt keresett menedéket, ha valami bántotta, vagy vigasztalásra volt szüksége. Karját Zebulon nyaka köré fonta, szorosan magához ölelte és átadta magát a reggel óta duzzadó kétségbeesésének. Maga sem tudta, meddig állt így. Arra riadt, hogy közeledő lódobogást hall. Nem akarta, hogy a személyzetből bárki is meglássa, de már nem volt ideje elillanni az istállóból. A nap egyenesen az ajtó irányából tűzött, így Ilka nem láthatta a belépő lovas arcát. Annál jobban csodálkozott, mikor fokozatosan András vonásai bontakoztak ki a fénykoszorúból. De még mielőtt igazán meglepődött volna, András lepattant a lováról, és pillantok alatt magához vonta Ilkát. Ezer és ezer csókkal halmozta el arcának minden apró szegletét és a levegőt kapkodva azt mondta.

   -          Nem bírtam volna ki maga nélkül egy napig sem. Ugye nem haragszik, hogy mégis visszajöttem. – Ilka nem tudott szólni, nemcsak azért, mert a könnyek folyamatosan ömlöttek a szeméből, hanem mert egyetlen olyan szót sem ismert, melyet kiejthetett volna ebben a helyzetben. Hallgatott hát, de a szemében lévő kifejezés mindent elárult érzelmeiről.

   -          Hát nem álmodom? – törte meg a csöndet András, és furamód Ilka gondolatait mondta ki.

   -          Nem tudom elhinni! – szólalt meg végre Ilka. – Nem tudom elhinni! - ismételte újra, mintha így könnyebb volna.

   -          Higgye el!  Itt vagyok, és sosem szeretném magát elengedni. Többé már nincs Ön és Én, csak Mi vagyunk! – Ilka próbálta felfogni a szavak értelmét, de ez egyre nehezebben ment. Átadta magát valamiféle bizsergető, egész testét-lelkét átjáró boldogságnak, amelyben korábban még sohasem volt része.

   -          De én alig egy hónap múlva férjhez megyek. –próbált érvelni Ilka, maga sem tudta miért.

   -          Akkor még éppen időben vagyunk. – nevetett fel András – képzelje mi lett volna, ha mindez éppen egy hónappal később történik.

   -          Akkor semmiképpen sem történt volna meg. – vágta rá Ilka.

   -          Ezt soha senki sem tudhatja. Ha édesapja visszajön, akkor mindenképpen beszélni fogok vele.

   -          Te jó ég! Mekkora baj lesz ebből! És egyébként hogy kerül ide? Úgy tudtam, hogy apámmal vadászatra indult. 

   -          Tudja, nem nagyon volt kedvem elmenni, de nem akartam udvariatlan lenni, aztán Léna megbotlott, ahogy ereszkedtünk le a parton és mintha utána kissé sántított volna. Úgy gondoltam, hogy ez éppen jó indok arra, hogy visszaforduljak.

   -          Nagyon jól tette, hogy így döntött. – felelte Ilka kendőzetlen őszinteséggel-  Így legalább Léna is biztonságban van. – próbálta leplezni mégis szavait.

   -          Igen és Ön is. –nevetett fel András és újra magához ölelte Ilkát, akinél frissítőbb, ragyogóbb varázslattal sosem találkozott.

   folyt. köv.
1. rész
2. rész

Fotó: Tóth Szonja

Áthallások

A "régen és most" újabb darabja - szintén már csaknem egy emberöltőnyi. Akkor egyfajta stílusgyakorlatnak indult sok-sok áthallással. Hogy hány korábbi vers is ihlette? Lehet rá szavazni.:-) Az érzelmi szál a szokásos (?) ambivalencia. 

Plagizált szerelem

Vágyom
némán szeretni
Téged.

Várom
bénán betemetni
végleg... elhinni
              behinti gyönge tested az
              ősz
              föld.
              Meggyötör.
              Rőt  köd
              elönt, önt, önt...
s ont monoton
bút konokon
              s fájón szeretni
                  vágyom Téged.
                               Földbe űzni
                               e gyöngédséget.

Várj!
Megyek én is, de
elvinném a kirakós életem
egy játékát.
Sikoltó sóhajaim
belefűznek a cipődbe!
Lerúgnál magadról?!
Te vagy én vagy ki vagy(ok)?

Ok! Egy okkal több, hogy
végre
nézz abba a
feneketlen szemembe.
Elmerülsz
kihűlsz, mint
egy álom.
De álmodban 
csöngetsz egy
kicsit félek 
tőled. 

Fotó: Tóth Szonja

A tó - Ilka ébredése

2. rész

A vacsorához készülődve Ilka – maga sem tudta miért -, de még a szokásosnál is jobban odafigyelt, hogy toalettje tökéletes legyen. Hullámos barna haját többször is megigazította, mintha bármi is múlna hajfürtjein. Szép lassan vonult le a lépcsőn, hogy mindenképpen ő legyen az utolsó, aki az ebédlőbe érkezik. Hogy ezek az apró játékok honnan fakadtak, valójában még ő sem tudta. Mikor belépett, tekintete azonnal összeakadt Andráséval, de pilláit lesütve gyorsan leült a helyére.

   -          Ön elragadóan néz ki. – bókolt András, és ez valóban őszintén hangzott.

  -          Ha már ilyen sokat vártunk rá, ez a legkevesebb – tromfolt rá Ilka édesapja, de megdorgáló szavai mögött büszke, gyengéd szeretet lapult.

   -          Elnézést apám. – rebegte Ilka és az asztali imához kulcsolta a kezét.

Ilka a vacsorából szinte alig evett. Maga sem értette, hogy híresen jó étvágya miféle tréfát űz vele. Zavarban érezte magát, tányérjáról alig-alig mert felpillantani nehogy András átható tekintetét állnia kelljen. Az udvarias társalgás íratlan elvárásainak szerencsére szülei és Katalin asszony eleget tettek. 

A szokatlanul korán érkező, már-már nyáridőbe hajló meleg Ilkát hamar kicsalta a szabadba. Éppen az istálló felé tartott. Arra gondolt, hogy kedvenc lova, Zebulon hátán jólesne egy kis délelőtti lovaglás. Az istálló ajtaját éppen András támasztotta hanyagul, kissé fölényesen,  s ahogy a lovászfiúval beszélgetett szinte szemérmetlenül mérte végig Ilkát, aki ettől persze nyomban zavarba jött. Tulajdonképpen nem is értette, hogy mi van vele. Tamás társaságában sosem érzett még hasonlót sem. Valójában még azt sem tudta eldönteni, hogy ebbe az érzésbe belesimulni szeretne vagy épp ellenkezőleg, menekülni tőle.  

   -          Nocsak, kisasszony, csak nem egy könnyű vágtára gondolt ebben a hőségben. – kérdezte András kissé kihívóan.

   -          Csak ne aggódjon! Engem az időjárás szeszélye semmitől sem tarthat vissza. - felelte hetykén Ilka.

   -          Ez így viszont már az Ön szeszélye. – fűzte tovább a szálat András. – S ez esetben kötelességemnek tartom, hogy Önnel tartsak, nehogy útközben hirtelen rosszul legyen.

   -          Rosszul? Én?  Inkább arra ügyeljen, hogy tartani tudja velem a tempót . – vágta oda Ilka és felpattant Zebulon hátára. Még mielőtt András felocsúdott volna, Ilka már a park bejárata felé nyargalt. Gyorsan ő is nyeregbe szállt és próbálta utolérni a kétséget kizáróan kiválóan lovagoló Ilka kisasszonyt, akihez csak a következő domb tetején sikerült felzárkóznia. Mondjuk az is igaz, hogy Ilka közben mégis úgy döntött, hogy bevárja Andrást és a féktelen vágtát ügetésre cserélte.  A dombos tájat egy akácerdő váltotta, s a dúsabb aljnövényzet miatt csak lassabban haladtak.  Ilka leszállt Zebulonról, hogy az egy kicsit kedvére legelhessen és ő is kifújja magát. András közelsége egyre furcsább érzéseket keltett benne. Némileg bosszantotta magabiztossága, de furamód ugyanez vonzotta is. Védelmet és biztonságot érzett és valami olyan vonzalmat, mely egyre inkább háttérbe szorította öntudatát. Önmagát kutató gondolatait végül András zavarta meg.

   -          El kell ismernem, hogy ön kitűnő lovas kisasszony.

   -          Igazán kedves, de én figyelmeztettem Önt.

   -          Ó hát tudja, én nem szoktam mindent elhinni, amit a hölgyek mondanak.

   -          Hát Önnek ebben bizonyosan nagy tapasztalata van.

   -          És ez zavarja Önt?

   -          Ugyan! Egy cseppet sem. Azt gondol, amit akar.

   -          És ha Önről is gondolok valamit? Az sem érdekli?

   -          Nem, egyáltalán nem. Hiszen nem is ismer.

   -          De abban az egyben biztos vagyok, hogy Ön és Kőszegi Tamás egyáltalán nem illenek össze.

   -          Ehhez meg mi köze? Honnan veszi a bátorságot…..és … és egyáltalán honnan tud maga erről. – felelt Ilka hevesen.

   -           Kérem, bocsásson meg. Nem akartam felzaklatni. A szülei büszkélkedtek a leendő friggyel. Tamást régóta ismerem, és már megbocsásson; Ön, kisasszony és Tamás: tűz és víz.

   -          Ezt maga nem tudhatja!

   -          Eleget láttam. Ön ösztönös és úgy szárnyal, hogy szinte mindenkit magával sodor. Önből olyan erő sugárzik, mely élettel tölt el mindenkit, aki a közelébe kerül. De vajon mennyi erő van Önben, milyen forrás fogja táplálni az Önben lévő eleven tüzet? Talán Tamás? Ugyan. Ő valóban jóravaló és nemes lelkű, de nem képes az Ön varázsát életben tartani.

   -          Kérem ne mondja ezt! Ne mondja ezt!- kiáltotta Ilka és érezte, hogy összeomlik benne valami. Összeomlik benne az az élet, amit olyan ártatlanul elképzelt magának. De bármennyire is könyörtelenek ezek a szavak, tudta, hogy mégis igazak. Tudta, hogy már sosem lesz semmi olyan, mint régen. Tudta, hogy Andrásnak – akit éppen hogy gyűlölnie kéne magabiztos őszintesége miatt – igaza van.  Torka összeszorult, gyomra egészen apróra zsugorodott és szerette volna magát átadni a kétségbeesésnek és utat engedni könnyeinek.  Elfordult, de érezte András közelségét, aki úgy ölelte magához, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb.  A fájdalmat fokozatosan felváltotta a biztonság és bizalom érzése és arra vágyott, hogy ez a pillanat sose szűnjön meg. Ugyanúgy érezte András ujjait a derekán, mint akkor a bálon, de most sokkal égetőbb volt, mint akkor. Hosszú percekig álltak így, míg végül Ilka kibontakozott az ölelésből. No nem azért, hogy ne fonja újra még szorosabbra  ezt a köteléket, csak szerette volna látni az arcot, amely minden átmenet nélkül és irgalmatlanul felélesztette benne ezt a különös mámort. Szédülten ölelték egymást. Az érintés, az ölelés és a csókok bódulata kitépte őket az időből. Mindkettejüket meglepte ez a váratlan, mindent elsöprő érzés, ahogy egy pillanat alatt egymás kiapadhatatlan forrásává váltak.

    ...

    folyt. köv.

fotó: Tóth Szonja

Régen és most

Nem is oly rég ráakadtam egy mappára, melyben 18 évvel ezelőtt készült verseim várakoztak. Kiforratlanságuk ellenére még mindig üzennek valamit...nekem legalábbis biztosan...


Észrevétlenül

Valahogy mégiscsak
fáj, hogy sem te sem én
sem senki már nem érzi
távolodom...

Alakom mézillatát
torkodba fojtanám.
A szavak árnyékát
ellepi sok buja
játékos csók.

              Szólni vagyok kénytelen,
                    fülembe végtelen csönd
                              kong.

       Merengő álom.
Azok voltunk együtt.
Egy rég leomlott hegyről jöttem,
             a hátam görnyed.

             Könnyed lehetnék
             Túloz az emlék.

Fotó: Tóth Szonja

A döntés

Részlet az egyik legszebb igaz történetből, amely egy nehéz vagy épphogy

 könnyű, de fájdalmas döntésről szól.

Szabó Magda: Régimódi történet

Anyám, írtam már, bátor volt, gyakran több is: vakmerő. Mérlegelni, tétovázni mindig csak akkor láttam, ha az eltervelt cselekvés valamelyik gyerekét is érinthette, akkor gyakran megtorpant, elállt a szándékától, féltette vagy a fivéremet, vagy engem. Bátor volt ezen a napon is, élete nagy küzdelmének a napján. Feltételezte, hogy Józsefhez a Párkák révén már eljutott a hír, mi történt Melinda és Béla közt nyáron a hegyen, de azért megkérdezte, hallott-e mostanában róluk, s József nem köntörfalazott, elismerte, hogy ismeri a pletykát, de senki illetékessel nem beszélt. „Én illetékes vagyok – mondta Jablonczay Lenke –, s ha valaki, maga tudja, milyen volt vagy lehetett a házasságom. Béla más feleséget érdemel, olyat, aki szereti, és Melinda szereti Bélát. El fogunk válni, szabad leszek megint. Abból, hogy máig nem nősült meg, s hogy mindig mindenütt megkeres, azt kell következtetnem, magában is élnek azok az emlékek, amelyekről nem szoktunk beszélni. Hallottam, örökölt, most már nincs szüksége hozományra. Akar elvenni feleségül?”
József nem várta a kérdést, de semmivel se volt kevésbé bátor, mint anyám. Az emlékezetes, azElly választásá-ban megörökített élmény óta először beszéltek arról, ami történt. József nem 361tagadta, szereti anyámat, mindig szerette, ha volt is időközben más az életében, az nem számított. Neki se volt egyszerű tudomásul vennie a családi végzést, hogy nem vehet el szegény lányt. „El akartam riasztani – mondta József –, minek kínozzuk egymást, mikor kilátástalan. Gondoltam, ha rábeszélem egy mással kötendő házasságra, mindkettőnknek jobb lesz. De persze az ilyet csak elképzeli az ember, gyakorlatban kivihetetlen. Egy társaságba jártunk, lépten-nyomon összeakadtunk, s maga szebb lett, mint bármikor. Maga egyszerűen gyönyörű.” Közelebb hajolt Jablonczay Lenkéhez, meg akarta csókolni, anyám elhúzódott, megint érezte azt a vad szívverést, mint amikor a Sántától félt, vagy Stillmungus pirongatta. Ne csókolja meg, nem akarja, hogy zavarba hozza annak az átélésével, nem öröm számára a csók. „Nem válaszolt!” – figyelmeztette Józsefet, a férfi jól megnézte Jablonczay Lenkét, mintha kirakat előtt állna, s döntenie kellene az üveg előtt, vásároljon-e. „Hát akar hozzám jönni, kurta szoknyás?” – mosolygott rá, és akkor Jablonczay Lenke is elmosolyodott, és tele futott a szeme könnyel. Nem mondta, hogy „igen”, elzongorázta, odaült Bella zongorájához, és szállt és ujjongott a dallam, hogy belezengett a Bartók ház. Mire Bella visszatért, már elhallgatott a muzsika, anyám és József szemben ültek egymással, és teáztak. „Akkor kellett volna látnod őt – mesélte nekem a nyolcvanéves Bella, mikor egyszer hazakísértem –, nincs rá hasonlat, milyen volt. Mint akivel megtörtént a csoda.”
A szerelmesek hamar elköszöntek. Szabó Elek megint ott állt a Kollégium előtt, a kis ember a szabad ideje nagy részét a nagykönyvtárban töltötte, apja a Kollégiumra hagyta a szakkönyvtára zömét, szabad bejárása volt az épületbe valamennyi gyerekének. Tőle tudom, hogy amint elléptek előtte, nem vették észre őt. „Azt gondoltam, végre megegyeztek – mondta Szabó Elek –, látszott anyádon valami olyan, mint addig soha, olyan volt, mint aki révbe ért. Holtszerelmes voltam belé, látni se bírtam azt a tündöklő arcot. Ott járkáltam körötte én is évek óta, ha valaki, én aztán legalább olyan jól tudtam, kicsoda az anyád, mint Stillmungus vagy Kubelik. Most majd megkapja, amire vágyott, az üres fejű, lelketlen pojácát, aki olyan gazdag lett, mint egy nábob. 362Nekem nem volt csak a fizetésem meg egy rakás adósságom, táncolni se tudtam, nem érdekelt a kártya, a kaszinó, a vadászat, és hogy utáltam a zsúrokat, uramisten. És mégis tudtam, anyád téved, én illem hozzá, csak én, és nem József. Bementem a Kollégiumba, hogy elkerüljek a látószögükből.”
Kár, hogy nem várt egy percig, tanúja lehetett volna, hogyan alszik ki a fény a Jablonczay Lenke arcán, akinek sose merte megvallani, mit érez iránta, annyira reménytelennek érezte a szerelmét, nem a Majthényi Bélához, a Józsefhez való ragaszkodása miatt. Mikor befordultak a Füvészkert utca könyökében, József azt mondta, persze neki is van feltétele, a Majthényi gyereket ugyanis nem vállalja, a fiú maradjon az apjával. Ha ebben nem tudnak egyetérteni, sajnos, el kell tekinteniök a házasságtól.
És akkor ott a Füvészkert utcán egyszer csak szembejött anyámmal saját kisgyerek alakja, fehér kapisont viselt, szalagos topánt, kidobták a családi fészekből, Melinda nevelte fel, a Sántával, a rémekkel, a hóna alá szorított könyvekkel, és jött szembe vele a gondolata közt Gacsáry Emma is, aki – hite szerint – elajándékozta, eldobta őt. A szalonban zongorázott diadalmas dallam elhallgatott, s a kurta szoknyás királylány még mindig nem arra gondolt, micsoda szerencsétlenség, hogy ilyen férfiba szeretett bele, aki először lemond róla parancsra, anyagi érdekek miatt, aztán meg ilyen embertelen feltételt szab neki. Csak az jutott az eszébe, milyen reménytelen, ha a boldogság után nyúl, zárda, zenede egyformán nem segít, s aki szereti, az se viseli el a közelében a Majthényi Béla kisfiát, aki, szegény, a világra se jött volna, ha József annak idején, mikor még nem késő, szembeszáll a családjával. Nem beszéltek többé a házasságról, mikor hazaért, anyám összecsókolta Kisbélát, mintha súlyos betegségből épült volna fel. József sokáig elmaradt Majthényiéktől.

A tó

1. rész

Már messziről hallatszott a kerekek zörgése a kavicsos úton.  S ahogy közeledett a zaj, úgy húzódott Ilka egyre hátrébb az ablakból. A spaletta takarásából figyelt, és látta őt kiszállni a kocsiból. Tudta, hogy miatta jött.  Már harmadik alkalommal. Izmai megfeszültek, a gyomra tájékán megint érezte azt a szorító érzést, tekintete elhomályosodott és lelkének minden erejére szükség volt ahhoz, hogy ne tépje fel az ajtót, ne rohanjon le kettesével a lépcsőn és ne omoljon zokogva a karjába.

De egy katolikus neveltetésű úrilány ilyet nem tesz. Bár az is igaz, hogy a legkevésbé ez tartotta vissza őt.  A családi legendárium már így is szégyenként említi, hogy fiatalabbik apai nagynénje Ilona kisasszony egy héttel a kitűzött esküvője előtt megszökött egy huszártiszttel. Azóta nem látták. Ennek már csaknem 17 éve. Ilka ezt egyáltalán nem tartotta szégyenteljesnek, sokkal inkább romantikusan szenvedélyesnek.  Azt, hogy ő is az Ilona nevet kapta – bár ez még a szökés előtt volt- csak erősítette benne azt a láthatatlan lelki köteléket, mely az ismeretlen nagynénjéhez fűzte. Azóta szigorúan Ilkának szólítják, még hivatalos eseményeken is.  Bár magában egyre gyakrabban ízlelgeti a bűnös, titkos szót, amely mégiscsak ő maga. Ilona. Kálnoky Ilona. 

Most is ez az első szó, mely - az elmúlt hónapok eseményei során megtelt jelentéssel - felötlik benne.  19 évének minden tapasztalatával próbál ellenállni a kísértésnek.  Nem. Ezt nem teheti.  Kiszalad az ajtón, le a hátsó lépcsőn, majdnem feldönti a kertészfiút és szalad, szalad egészen addig, míg bírja. A gyomra kavarog, szíve ütemes lüktetését a fülében hallja…

A nyárfák alatt megáll és újra felidézi a elmúlt év minden magával ragadó és fájdalmas pillanatát. Nem. Ennek most kell véget vetni.

Jakabházy András a megye egyik legnagyobb birtokának egyetlen örököse és evvel együtt e legfessebb és legrosszabb hírű férfiú is a környéken. Bár Ilka még azelőtt sem beszélt soha senkivel, aki a pletykákat megerősítette volna, de ő már mielőtt megismerte volna elhatározta, hogy elutasító és rideg lesz vele szemben.

Így történt ez majd egy évvel korábban a megyebálon. Ilka a szüleivel és két unokabátyjával érkezett. Ők voltak megbízva Ilka szemmel tartásával, bár szerencsére nem vették túl komolyan ezt a feladatot. Ilka sugárzóan szép volt. Fiatalságának és titkos vadságának minden bája a szemében csillogott. És ő ennek tökéletesen a tudatában volt. Csak egy dologgal nem számolt. Szépsége és féktelen, ám akkor még szunnyadó szenvedélye olyan erő, melyet sosem lesz képes féken tartani.

Ezen bálon pillantotta meg először Jakabházy Andrást, bár hallani már sokszor hallott róla. Semmi jót - az is igaz. Mikor Ilka belépett a terembe András éppen egy feltűnően csinos hölgynek bókolt, s nem lehetett nem észrevenni, hogy a bálteremben hány lány és nő követi a szemével - ki aggódva, ki reménykedve - a zajló eseményeket. Ilka ezt pillanatok alatt felmérte, s ez csak erősítette azon elhatározását, hogy akár az udvariasság szabályai ellen  is vétve, de elutasító lesz a hírhedt férfival.  

Talán a harmadik keringőn lehetett túl, amikor András váratlanul eléperdült és táncba invitálta. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem sikerült nemet mondania. Csak egy tánc, semmi több – gondolta, miközben érezte a férfi ujjait a derekán. A végén udvariasan pukedlizett, majd átszaladt a szomszéd terembe. A világon semmi sem történt, sőt András a túlontúl magabiztos határozottságával még ellenszenvesebb lett számára. Mégis azon kapta magát, hogy  - bár nem néz oda- mégis mindig pontosan tudja, hogy hol van és kivel táncol.

Ezek az események azonban még nem vertek mélyen gyökeret Ilkában, akkor legalábbis még úgy tűnt. Sokkal inkább kezdte hozzászoktatni magát – a szülei által kiszemelt – és egyébként minden szempontból nagyon kellemes Kőszegi Tamáshoz és a vele való házasság gondolatához. Tamást már gyerekkora óta ismerte – igaz évente csak néhány alkalommal találkoztak.  Tamás édesapja a fővárosban töltött be hivatalt és csupán pihenni járt le a család a tőlük egy órányira lévő vadászházukba. Tamás és három húga gyakran átjöttek ezeken a nyarakon és Ilka sokat játszott együtt a három lánnyal. Tamás egy kicsit kilógott  a sorból, inkább a könyvtárban szeretett olvasgatni, valahogy sosem vonzotta a szabadban való önfeledt játék úgy mint a lányokat. Evvel együtt Ilka úgy gondolt rá, mint aki valamilyen szinten mindig is hozzá tartozott. Tamás okos, szelíd tekintetével, mindenkor visszafogott modorával kellően ellensúlyozta Ilka lázadó szárnyalását.  A szülők is arra gondoltak, hogy Ilka Tamás mellett  biztosan megszelídül;  a gyerekszülés, az anyaság,  na meg a társadalmi elvárások  majd lecsillapítják vérmérsékletét.

Ilka tulajdonképpen a házasságot is valamiféle játéknak fogta fel és egyfajta engedelmességnek, mellyel szeretetből tartozik a szüleinek. Szerette Tamást és nem tudhatta, hogy a benne lévő szunnyadó parázs mekkora pusztító lángolással fog felcsapni.

Már bőven virágzott az orgona, amikor egy nap- éppen  pár hónappal a bál után - váratlan látogatók érkeztek a házukhoz. Jakabházy András és édesanyja  átutazóban voltak egy rokonukhoz. Katalin asszonynak, András édesanyjának hirtelen rosszulléte miatt  kénytelenek voltak megszakítani az útjukat, így néhány napig a Kálnoky kastély vendégszeretetét élvezték.

Ilka éppen a kertben  sétált, mikor meglátta a parkon átfutó ismeretlen kocsit és a bejáratnál Andrást, akire tulajdonképpen nem is gondolt a bál óta. Mikor kiderült számára, hogy András és édesanyja néhány napig a kastélyukban fognak tartózkodni, Ilkát  ez inkább gyermeki izgalommal töltötte el, mint valamiféle kacér érzelemmel.
...

folyt. köv.

Fotó: Tóth Szonja

Szép virág

Ez a széki menyasszonykísérő dal már évek óta vissza-visszatér hozzám. 

Öröm és bánat, vágyakozás és félelem...

A menyasszony szép virág 

A menyasszony szép virág, koszorúja gyöngyvirág, 

Az a boldog vőlegény, ki azt mondja, az enyém. 

A menyasszony gyöngykoszorú, csak az én szívem szomorú, 

A menyasszony szíve tája, boldog minden dobbanása. 

Virágos a fa teteje, koszorús a leány feje, 

Hullani kell a virágnak, esküdni kell a leánnak. 

Gyere rózsám, gyere már, mer' a szívem téged vár, 

Téged óhajt, téged vár, téged csókolni nem kár. 

Szép a leány, ha lánykort ér, szép hajával játszik a szél, 

An nem tudja, mi a bánat, ha lánybarátival járhat, 

De a leány férjhez megy már, s kalickába bezárt madár, 

Megtudta, hogy mi a bánat, mer' az örömtől megvállott.