Reggeli

Tudod, mindent, amit mondasz,

 felhasználhatom érted.

Értem pedig már nem kell aggódnod.

Az utolsó disztichont is

végleg törölte a tudatom.

S így tudatom veled,

hogy ünnepi itt minden szó

bárhogy is perceg bennünk

a hétköznapiság.

Mert annak is részese vagyok,

hogy  lényegednek hívó jeleitől

én már sosem hervadok.

S a kérdésekre a választ

úgysem tudhatom.

Felel rá majd Radnóti

vagy József Attila.

A nyúlós reggeleket

ő is teleírta dermesztő szavakkal.

A reggeli kávéhabban benne a jel,

hogy pontosan tudom,

erre  mit keresel.

A tányér maszatos,

az asztal is morzsás.

A foszlós kalácsról meg                                                     

lehajlik a lekvár.

Ahogy én is folyton csak hajlok feléd.

És egyre csak azt játszom:

Az arcod szeretem.

S csak  hagyom, hogy  átfolyjon

rajtunk a szerelem.

A hajad  hol fehér, hol meg fekete …

Csak szavak csak szavak…

S te  a nyakkendőd keresed.

Egymást átívelő sietős utak

rejtett- fondor mozdulatok

hosszú sora indít el ma is.

S a gondolat-pókhálón,

mint egy ősi távírdán

megy az üzenet.

Ma minden mondatot, szót, ragot

neked köszönhetek.