A tó - Ilka felismerése

7. rész

András képtelen volt válaszolni Ilka szavaira. Talán most szembesült először avval, hogy Ilka iránti fellobbanó érzései és rendezetlen érzelmi ügyeinek zavaros halmaza miféle következményekkel jár és mekkora hatalmas felelőssége van ebben.  Ez az a felelősség, amit András soha nem tudott felvállalni és ez az a felelősség, ami alól mindig is ki akart bújni valamilyen módon. Talán éppen ezért egyezett bele olyan felelőtlenül a családja által elvárt Veronika féle házasságba. Arra gondolt, hogy a biztos családi háttér semmiképpen sem fogja majd visszatartani attól, hogy továbbra is valamelyest élvezze a hölgyek társaságát. Az egyetlen, amivel nem számolt, az éppen Ilka és az iránta érzett szerelme. András azonban pontosan tudta, hogy az Ilkával való szerelem nem csak kellemetlen családi következményekkel járhat, hanem életében először valamiért, valakiért végre felelősséget is kellene vállalnia. Ez az, amitől a leginkább félt.  Gondolatainak és érzéseinek hullámzását éppen ez a félelem táplálta, de amikor Ilkát meglátta és megérezte felé sugárzó bűvös erejét,  ez azonnal elfedte minden bizonytalanságát. Tökéletesen önfeledt volt a vele töltött idő, mint eddig mindig.

  -          És hogyan merészelte az apám elől elhallgatni a korábbi elköteleződését? – ötlött fel Ilkában egy újabb fájdalmas felismerés.

  -           Ön nem tisztességes ember! Mindig is tudtam és éreztem, hogy kerülnöm kellene. Nem tudom, miért kaptam ezeket az érzéseket maga iránt, de mindent meg fogok tenni, hogy  Önt kivessem magamból.

  -          De Ilka, én nem akartam Önnek fájdalmat okozni, ...én szeretem magát, de értse meg abban a helyzetben…..

  -          Abban a helyzetben egy úriember nem így viselkedik. – vágott közbe Ilka és ebben a pillanatban sarkon fordult, majd rohant az istálló felé. 

     Hálás volt az András iránt érzett dühének és a  haragnak, mert ez segítette leplezni azt a szúró fájdalmat, amit a gyomra tájékán érzett már napok óta.  A haragja azonban hamar elpárolgott. Túl hamar ahhoz, hogy ne érezze újra azt  a kínt, amit az okozott, hogy pontosan tudta: Andrással nincs, és nem is lehet közös jövője. Viszont nem túl hamar ahhoz, hogy ne tudta volna ez idő alatt tudatosan összerakni a fejében azokat az érveket és indokokat, hogy András miért alkalmatlan arra, hogy őt az élete hátralevő részében boldoggá tegye. A fejétől a szívéig viszont szinte lehetetlen volt eljutnia. Mintha azok nem is egy testhez lennének rendelve.

András egész délután próbálta Ilkát megtalálni, hogy beszélhessen vele és titkon abban reménykedett, hogy majd valahogy kiformálódik valami kiút, mert még maga sem tudta, hogy mi is volna  a legjobb megoldás ebben a helyzetben. Az egyik pillanatban kész lett volna szembenézni minden nehézséggel és belesimulni Ilka szenvedélyes lelkébe. A másik pillanatban pedig félelmei kerekedtek felül és az egyszerűbb, előre kijelölt útra kívánt visszalépni, mely egyet jelentett Ilka elvesztésével.

Legalább annyira képtelen volt felvállalni bármiféle felelősséget, mint elképzelni azt, hogy végleg lemondjon Ilkáról. Arra persze nem is gondolt, hogy a döntés most már nem csak egyedül az ő kezében van.

Ilka az esti megjelenésről – fejfájásra hivatkozva - kimentette magát, így András kénytelen volt Ilka szüleivel elkölteni a vacsorát. Rögtön közölte is, hogy másnap korán elindul, mert ügyei elszólítják. Azt is meghagyta, hogy egy hét múlva látogatását teszi majd, de ez nem is annyira közvetlenül a szülőknek szólt, sokkal inkább Ilkának kívánt evvel üzenni és remélte, hogy addigra nem csak rendeződik ez a feszült helyzet, de ő is valamilyen elhatározásra jut magában.

Ilka napokig bénultan járt, mint akit a métely belülről rág. A tűz, ami benne éledt, őt magát égette elevenen. Valahogyan ösztönösen mégis tudta, hogyha ezt túléli, akkor erősebb lesz mint valaha. Arról viszont, hogy hogyan fog kimászni ebből, fogalma sem volt. Voltak napok, amikor csak arra koncentrált, hogy lélegezzen. Figyelte, ahogy ütemesen emelkedik majd süllyed a mellkasa és arra gondolt: hogy még egy pillanattal közelebb került a gyógyulásához.

Pár nap múlva azonban váratlanul hatalmas erőt érzett magában, mely leginkább türelmetlenségéből táplálkozott, és úgy döntött, hogy titokban ellovagol Zebulonnal Andrásék birtokára. Azt nem gondolta végig, hogy ott mit fog majd ott csinálni, s mit fog Andrásnak mondani. Azt, hogy ilyet egy úri kisasszonynak szabad-e, illik-e tennie, végképp nem jutott az eszébe.   Egyre nagyobb teret adott lázadó érzéseinek és nem számolva  a következményekkel másnap hajnalban kilovagolt. Jó három órás kimerítő vágta után Ilka leszállt Zebulonról, mert elérte azt az alig ötven méteres útszakaszt, amely éppen  Andrásék parkjának kapujáig vezetett. E pillanatban semmiféle magyarázatot nem tudott adni ottlétére. Ekkor jött rá, hogy zabolázatlan érzelmei milyen ostoba helyzetbe hozták őt. Kínosnak érezte volna, ha bárki meglátja.  S miközben ezen gondolkodott lépteket hallott  a park felől.  Zebulonnal együtt ösztönösen az út menti fák közé húzódott. A  közeledő  léptekből és  hangokból lassan András alakja vált ki és egy hölgyé, aki minden bizonnyal Veronika lehetett- már a nem túl előnyös külsejéből következtetett erre Ilka.  De még mielőtt bármit is gondolhatott volna, Zebulon hirtelen kirántotta magát és egyenesen kiszaladt az útra éppen Andrásék elé. 

folyt. köv.