A tó -Ilka kirohanása

8. rész

András rögtön felismerte Zebulont és az is nyilvánvaló volt számára, hogy Ilka is itt lehet valahol a közelben. Érezte, ahogy elönti a félelem, a harag, a düh amiatt, hogy Ilka hogyan hozhatja ilyen helyzetbe. Tudta, hogy ez a lány kiszámíthatatlan és bármiféle őrültségre képes.

-          Nocsak, hogy kerül ide ez  a ló?  - kérdezte közben bárgyún Veronika.

-    Nem tudom. Fogalmam sincs. Még sosem láttam ezt a lovat.  – Próbálta menteni a helyzetet András, de úgy látszik érzelmileg nem volt elég intelligens ahhoz, hogy tudja ez a füllentés, ebben a helyzetben az utolsó csepp lesz Ilka számára. Azt azonban sejtette, hogy pillanatokon belül valami váratlan dolog fog lecsapni rá.

-  Veronika, azt hiszem jobb lesz, ha most visszafordul. Van itt valami, amit nekem haladéktalanul el kell intéznem. Az Ön érdekében kérem, forduljon vissza!

András remélte, hogy talán megmenekül a kínos helyzettől, de Ilkáról a hazugság hallatán egy pillanat alatt leomlott minden tétovaság. Teljesen felajzva, a lovaglástól ziláltan és kifulladva – mint egy éhes oroszlán a  szavannán- kirobbant  a fák alól és egyenesen András felé tartott.

-        Te aljas! Te  gaz! Te alávaló! - sziszegte a fogai közt.

-         Édes Istenem! Most mi lesz!  – sápítozott közben szánalmasan Veronika!

-         Ki ez a nő, András? – rebegte ismét siránkozó hangon.

De András legalább annyira nem volt ura a helyzetnek, mint Ilka. Sőt egyre nevetségesebbé vált némaságával. Mindössze annyira volt képes, hogy leszálljon a lováról és bénultan várta Ilka támadását.

-      Maga meg jól teszi, ha elmenekül, de nem csak innen, hanem Andrástól is. Ez egy hazug, gyáva, jellemtelen alak, aki nem meri felvállalni az érzéseit. Menjen már! Meneküljön! – vetette oda Ilka.

Bár Veronika semmit sem értett, de határozottan úgy érezte, hogy jobban jár, ha szót fogad. Megfordította lovát és elindult vissza a kapu felé. Lassan András is visszanyerte lélekjelenlétét.

-        Ilka csillapodjon! Mit művel? Mindent el akar rontani?

-        Nem én vagyok az, aki bármit is elront. Maga az, aki mindent tönkretesz. Magának adtam a szívemet. Gyűlölöm magát, Gyűlölöm! Gyűlölöm!

Ilka érezte, hogy olyan indulatok vannak benne, hogy akár meg is tudná ölni Andrást. Szerencsére ezek a végletes érzelmek mégsem formálódtak cselekedetté. András megfogta a dühöngő lány karjait és kezdte csitítani.

- Cssss….cssss…nyugodj meg Drágám, - és próbálta Ilka zabolátlan  sírástól összetapadt tincseit kisimítani az arcából. András számára Ilka e pillanatban legalább annyira vonzó volt, mint félelmetes.

- Gyűlölöm magát! Gyűlölöm magát! – kiáltotta most már egyre halkabban és erőtlenebbül Ilka és szinte belerogyott a fájdalomba - és szeretem, szeretem…….szeretem…. dúdolta bele hangtalanul András mellkasába.

- Jöjjön be és nyugodjon meg! Pihenjen egy kicsit, aztán kocsin hazavisszük. Teljesen ki van melegedve, még megfázik, egy ilyen fiatal lánynak nem szabadna csak úgy egyedül kószálnia a vidéken…….- sorolta volna tovább András ostoba érveit, ha evvel nem tüzelte volna fel még jobban Ilkát.

- Hallgasson! Mit törődik maga velem? Gondolkodott volna akkor, amikor elcsábított, amikor hitegetett, amikor hazudott és elhallgatott fontos dolgokat. Mi köze hozzá, hogy mikor és hogyan lovagolok. Maga egy senki, egy senki! – kiabált megint Ilka és kitépve magát András karjaiból, egy pillanat alatt felpattant Zebulon hátára és szélsebesen elviharzott.  András próbált még utána kiáltani, de hasztalan. Csak állt letaglózva és bambán szemlélte mellényén Ilka csapzott, könnyektől ázott hajszálait, mint valamiféle mementóját élete legcsodálatosabb és legvarázslatosabb időszakának.

Megint – még így is -  elbűvölte Ilka ösztönös és szenvedélyes lelke, de félelemmel is töltötte el az a  féktelen indulat, mely  belőle áradt.  Az rendkívül nyomasztotta, hogy Ilka ilyen állapotban van miatta és hogy ő a felelős mindezért. Másfelől éppen a felelősség az, amit András a legrosszabbul viselt. Így tudata és tudatalattija szépen igyekezett visszaállítani az olyan nagyon fontos önértékelését és önbecsülését. Hazugságot hazugságra halmozva elindultak benne az elhárító mechanizmusok. Avval kezdve, hogy Ilka minek jött ide, miért bontotta fel Tamással az eljegyzését, ő nem kérte – na persze!-, ő miatta minek lett bármi is, ő nem tehet semmiről….  ő nem ígért semmit. Talán a lelke legmélyén pontosan tudta, hogy ez egyszerűen így nem igaz, de minél többször mondogatta magában , annál jobban elhitte ő is, hogy ártatlan ebben a helyzetben.