Ha behunyom a szemem,
még mindig látom,
ahogy a sötétítőfüggöny
egyetlen résén át
be-bekúszik a
fénysugár.
És ebben a csíkban
porszemek libegnek át.
S a „subázott” falvédő
kedves mintájába rejtem
gyermekéveim,
a belső titkos kertem.
Átölel,
őriz,
oltalmaz.
ma is.
S visszaálmodom magamnak
azt az éjszakát,
melyet a karácsony előtti
álmok szőttek át.
Holnap ünnep lesz. Tudom.
De az utolsó percét
magamban kihasítom.
S viszem, hordom hosszú ideje már.
Mert benne van az a
pillanat,
ami a beteljesülésre
vár.
Átölel,
őriz,
oltalmaz
ma is.
Aztán a kertben nyár
lett.
Virággal, fűvel,
ággal
kibéleltünk egy sárga,
nagy homokozó szitát.
S összegyűjtöttük
az összes apró csigát.
Hová tűntetek
lassú szitalakók?
Reggelre elmásztak.
lassú szitalakók?
Reggelre elmásztak.
- ma már jól tudom.
Ölelem.
Őrzöm
magamban
ma
is.
Másztunk fára,
gyűjtöttünk gesztenyét.
S ismertük a kertnek
bármely rejtekét.
S megtanultuk
az úttörő zsebatlasz
összes zászlóját.
S kívülről fújtuk:
ország…város…
fiú… lány……..
Nyertem, nyertél?
Mindegy is talán.
Sejtjeimben érzem
minden pillanatát.
Az a gyerek még nem
költözött el belőlem.
Követel bennem.
Kér vagy remél.
DE bölcsebb nála
-
tudom -
sosem lehetek én.
Átölel,
Őriz,
oltalmaz
ma
is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése