... amikor nem számít az igeidő, csak egyetlen jelenvaló-lét, s így nem formálódik bennem a tét, csak belemerülünk, míg végleg beborít, s hanyag anyagként így boldogít.
(jé, ez megint rímel :-) az utóbbi időben szinte megállíthatatlanul kidőlnek belőlem a szavak....
Ne tedd meg,
hogy nem felelsz.
Bolyongó szívemben
rejtekre lelsz,
ha odavágysz.
Nyilallás, fájdalom
mindig belefér.
Váratlan oltalom
olykor be-betér
és gyógyít.
Szeretem ezt is,
mi tőled fut el.
Hozzám menekül.
Csak idáig jut el,
s nem tovább.
Bennem összerogysz.
Eldobsz, s eldobódsz.
Magad hasítod
csíkokra az időt:
veled és nélküled
veled és nélküled.
veled és nélküled
Sziromtalan a föld.
Szókapaszkodó segít
megint és megint,
hogy ki ne mondd.
Titkold, s legyint
majd eszerint
a kezünk hirtelen.
Nem tudjuk, hogy az
egész
nem reménytelen?
Nem megy egyedül,
s nem megy veled.
Az egész a jövőtlen
pillanat felett remeg.
S ha érkezik… majd
mégis én jutok tovább.
Ha létezik…- tudom-
az ezerszívűbb talány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése