Bennem feszül a végeláthatatlan tér.
Próbáltam kiáltani, ahogy a torkomon kifért:
Befestem az eget, festek felhőt, napot
mindent kimázolok, amit csak tudok!
Különös lett a táj:
vad és olvadóan lágy,
mint nyelveden a basic Milka csoki.
Nem a mogyorós, sem a mazsolás.
Így olvadsz a számban, kiköpetlenül.
Majd torkodba szorulok, hizlallak,
súgod, s fenyegetsz szüntelenül.
De nem félek senkitől. Most már nem.
A legalján voltam mindegyik gödörnek.
Figyeltem a szívemnek fura ritmusát
minden leheletemnek gyűrött moraját.
Túléltem szellemed kopott, rideg hitét.
Kikeményedett sejtjeid hűvös rejtekét.
Feldoblak és leejtelek, hogy összetörj talán,
de elakadt szavaimban csak cipellek tovább.
Ne szólj semmit! Hallgass!
Mert én tudom csupán,
Árnyék voltam vagy igazi?
Ne tudja senki más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése