A tó - Ilka fájdalma

6. rész

Négy nap. Négy kétségekkel teli nap. Összesen ennyi maradt Ilkának a régi életéből. Mint a zsarátnok, úgy világított benne a remény, hogy András mégsem hullott el teljesen, hogy mindaz, ami kibontotta legbelső lényegét nem vész majd teljesen kárba. És négy nap választotta el attól, hogy élete eddigi legfájóbb és legkínzóbb fájdalmával szembesüljön. Bárhogyan is lesz, azt pontosan tudta, hogy ő már nem lesz az, aki korábban volt. Naivságát, gyermeki szárnyalását megperzselte az a belőle felcsapó tűz, melyet András élesztett fel benne. Nem tudta, hogy mi fog következni, de azt igen, hogy bárhogyan is alakulnak majd a dolgok, annak biztosan úgy kell lennie.

Türelmetlenül várta András érkezését, de az utolsó nap mégis inkább arra gondolt, hogy bárcsak kaphatna még egy kis időt. Fogalma sem volt arról, hogy mit fog mondani, s hogy hogyan fogja Andrást szembesíteni vívódásának okaival.

A negyedik nap reggelén Ilka már korán ébren volt, s a szokásosnál gondosabban készülődött. Haját természetes fürtjei ellenére becsavartatta a szobalánnyal. Habár ő is sejtette, hogy erre a hosszas ceremóniára valójában semmi szükség nincsen. Nemcsak azért, mert úgysem ettől függött Andrással való kapcsolata, hanem mert természetes szépsége amúgy is magával ragadó volt.

András  - bár délutánra ígérte magát-  nem sokkal ebéd után érkezett, egyedül és lóháton vágtatva. Ilka édesapja a könyvtárszobában töltötte délutáni pihenőjét, így csak Ilka és édesanyja köszöntötték a korán érkező vendéget.

  -          Kezét csókolom asszonyom. – köszönt illedelmesen András.

  -          Üdvözlöm András. Csak teára vártuk. – felelt Ilka édesanyja, de neheztelés nem volt a hangjában.

  -          Kisasszony! – Csapta össze hetykén sarkát András és üdvözlésképpen kezet csókolt Ilkának.

Ilka nem mert András szemébe nézni, de érintésének rázúduló hatásából azonnal  tudta, hogy  bárhogyan is alakul, képtelen lesz lemondani róla. Szemét szinte azonnal könnyek tették homályossá, s egy pillanat alatt kiszakadt a jelenből. Valósággal belezuhant saját lelkének feneketlen és pusztító mélységébe.

  -          Elnézést. Bocsásson meg! – rohant el Ilka zavartan, hogy egy kissé összeszedje magát.

  -          Ejnye, már megint mi ütött ebbe a lányba? – próbálta édesanyja menteni a helyzetet, de valójában senkit sem lepett meg Ilka reakciója.

  -          Nos kedves András, ha már ilyen korán érkezett szívesen hozatok Önnek az ebédből. Gondolom bizonyára megéhezett a hosszas lovaglás közben.

  -          Nagyon kedves. Köszönöm. Szívesen elfogadom. – válaszolta András, mert valóban éhes volt és a Kálnoky kastély amúgy is híres volt kitűnő kosztjáról.

Közben Ilka is összeszedte magát és csatlakozott a pótebéd résztvevőihez.

  -          Jól vagy lányom? – kérdezte édesanyja némi kis szigorral a hangjában, amiből Ilka pontosan tudta, hogy mi az anyai elvárás felé...

  -          Jól anyám, csak talán egy kicsit többet ettem a kelleténél.  – füllentette.

  -          Én szívesen elkísérem Ilka kisasszonyt egy kis ebéd utáni levegőzésre. – ajánlotta fel nagylelkűen András és egyenesen Ilka szemébe nézett.

  -          Kitűnő ötlet! Nem igaz kislányom? A doktor is mindig javasolja, hogy minden étkezés után tegyünk egy könnyű sétát. Én azonban inkább csatlakozom az uramhoz és lepihenek a szobámban. 

Miután Ilka és András kettesben maradtak, furcsa játék indult kettejük között, melynek szabályait egyikük sem ismerte. Ilka nem mert előhozakodni avval az információval, mely lelkét olyan nagyon felkavarta. Andrásnak meg fogalma sem volt arról, hogy Ilka miért ilyen zavart. A távollétük alatt éledező félelmet és kételyt csak tovább erősítették ezek a kiszámíthatatlan érzelmi reakciók. Evvel együtt újra elragadta Ilka szépsége, bája és lelkének romlatlan ösztönös kisugárzása.

Ilka már formálta magában azt a mondatot, melyet Andrásnak szegezhet, amikor András váratlanul megszólalt.

  -          Jöjjön. Járjunk egyet! Szeretnék beszélni Önnel!

Ilka nem szólt, csak felállt és szótlanul követte Andrást, aki kilépett a teraszra, lement a lépcsőn, majd elindult a kőrisfák irányába. A felületes szemlélő azt hihette volna, hogy minden rendben van közöttük, de a feszültség, mely főként Ilka lelkéből táplálkozott egyre jobban áttörte a hallgatás gátját. Már-már kibukott Ilkából az elszámoltató kérdés, melyet négy nap óta kívánt András szemébe vágni, mikor elérték az első kőrisfát és András egyetlen mozdulattal magához rántotta Ilkát és megcsókolta.

  -          Nem, én ezt nem tudom! Nem tehetem! Megőrülök Magáért. Nem akarok lemondani Önről. – fakadt ki András

És ekkor hirtelen Ilka megértette, hogy András lelkében is óriási háború dúl, s mintha saját félelmei egyszerre elpárologtak volna, rögvest András lelkén akart könnyíteni.

  -          Veronikáról van szó? – kérdezte ekkor váratlanul és egészen nyugodtan Ilka.

  -          Igen, de Ön honnan tud erről? De mindegy is. Veronika családja és a Jakabházyak évek óta tervezik a két família közötti szoros szövetséget. Apám mindig is úgy gondolta, hogy szerelemből nem lehet házasodni, így nem volt kétsége afelől, hogy ez a legjobb döntés mindenki számára. Soha nem érdekelte, hogy mit gondolok, és mit érzek. Egyetlen örökösként a család iránti lojalitás és tisztelet volt az egyedüli elvárása felém. De én ezt nem akarom, én szeretem magát, de nem mehetek szembe a családom és az apám elvárásaival és akaratával.

Ilka szívébe lassan költözött vissza a fájdalom és a kétségbeesés. Érezte, hogy minden erejére szükség van ahhoz, hogy ne omoljon ott helyben össze.

  -          Nem számít! Szökjünk meg, meneküljünk. Éljünk csak a szerelmünknek! – lelkendezett Ilka.

  -          Ne beszéljen butaságokat! Hová mehetnénk?  A családjaink támogatása nélkül miből fogom tudni Önnek megadni mindazt a kényelmet, amihez hozzászokott. Nincs jogom ezt tenni Önnel.

  -          Nem számít, – lobbant fel újra Ilka – apám majd biztosan támogat bennünket, akár itt is maradhatunk, ha összeházasodunk.

  -          Térjen már észhez! Ha apám elfordul tőlem, akkor az Ön apja sem fog beleegyezni, hogy feleségül vegyem. S ha mégis – de ez kizárt - akkor sem lennék képes kegyelemkenyéren élni az Önök kastélyában.

  -          Nem számít, semmi sem számít. Csak Mi. – zokogott ekkor már fel Ilka, mert érezte, hogy minden elveszik.  

  -           Azt mondta, nincs többé Ön és Én csak Mi. Nem emlékszik? Hát nem emlékszik? Minden szava hazugság volt! Titkolózott előttem. Miért? Miért tette ezt velem? Hát már nem szeret? – és ekkor Ilka azt érezte, hogy megszűnik létezni. Csak a fájdalom van, amely teljesen kitölti lényét és átveszi felette az uralmat.

folyt. köv.