Mégse-mégis
Fátyolos a képzelet
visszahívni még
neked
s nekem.
Volt rég más…
Hasonmása vagyok
egykori ragyogásnak.
Vacogás hajt
egyre messzebb.
Fogam koccan
s így moccan
benned
a láz.
Lassan
hó lepi
kezem
s az arcom.
Kedvesem.
Mondd!
Te alszol?
Fagyott
nyomok
az utamon.
Takarj be kérlek,
annyira fázom.
Máshol
bárhol
várj, hol
álmos
másom
látod.
Benned elvész a varázsom.
Fényre fűzi gondolataim
a vigasztalás ujja.
Nyakadba akasztom
gyöngysoraim.
Elszakítani –tudjuk –
nem lehet.
 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése