Zuhanás

Amikor gondoltam rá, öregnek tűnt.

Pedig tökéletesen ruganyos léptekkel és

fiatalosan battyogott a hegyen fölfelé.

Szerettem volna látni az arcát,

de ő egyszer sem fordította felém a fejét.

Na nem mintha gondosan ügyelt volna erre,

egyszerűen csak túl messze volt.

Sosem tűnt el a szemem elől, de

bárhogyan igyekeztem, nem sikerült utolérnem.

Ő  pedig nem nézett hátra.

Sőt semmi jelét nem adta annak,

hogy érzékeli a jelenlétem.

Én mégis biztos voltam benne,

hogy pontosan tudja, ott vagyok mögötte.

Mikor fáradtam, mikor úgy éreztem,

hogy már nincs erőm továbbmenni,

akkor váratlanul megállt.

Nyomát sem lehetett rajta látni fáradtságnak.

A távolba nézett, az eget fürkészte

és éreztem, hogy mosolyog.

Már majdnem utolértem,

amikor újra elindult.

És ez így ment végtelennek tűnő hosszú ideig.

Hiába néztem  bármerre, nem láttam semmit.

Pontosabban: A szemem érzékelt, látott,

de az agyam már képtelen volt dekódolni

a beérkező jeleket.

Az egyetlen, amit minden érzékszervemmel felfogtam,

érzékeltem és éreztem, az az Öreg volt.

Csak most vettem észre,

hogy nem is volt nála semmi.

Egy egyszerű hosszú vászonruha

takarta. Ebben imbolygott előttem.

És haladtunk felfelé.

Ő vezetett.

A lábaim egyre súlyosabbá váltak.

Az érzékszerveim egyre jobban eltompultak.

Nélküle már visszafordulni sem lettem volna képes.

Vonzott, mint egy erős mágnes.

Az arcát szerettem volna látni.

Az arcát akartam, de legalábbis a szemébe nézni.

Tudtam, hogy ez is csak akkor fog megtörténni,

ha ő is akarja. Mint ahogy egyre inkább rájöttem arra is,

hogy minden pontosan úgy történik, ahogyan ő akarja.

De ez egyáltalán nem zavart,

sőt tökéletesen biztonságban éreztem magam.

Nem tudom, hogy mennyi ideig követtem így felfelé

ruhájának harangozó mozgását. Órák, napok vagy évek teltek el.

És akkor rájöttem, hogy az idő nem számít.

Az idő, amitől örökké rettegtem, nem is létezik.

Nem rabol és nem fosztogat. Nem rémiszt többé.

Egy pillanat, vagy évek? Önmagukban mit sem számítanak.

Mert  soványodhat százszor is a hold.

Mégis lehet, hogy egyetlen pillanatba sűrűsödik majd minden.

Lesz egyetlen pillantás, amikor sejtjeink milliói egymásra találnak,

felélesztik  a bennünk  szunnyadó  lényeget.

Mikor hirtelen mindennél világosabban és élesebben

ráébredünk, hogy kik vagyunk és miért.

Így érkeztünk meg a hegy csúcsára.

Az Öreg és én.

Ez a hegy sokkal magasabb volt,

mint amit valaha is el tudtam képzelni.

Akkor már nem csak látni, de lélegezni és

létezni sem tudtam nélküle.

Látni szerettem volna, de ő odajött

megérintett és átölelt.

A leggyönyörűbb ölelés volt ez.

Olyan,  amelyből soha

nem szerettem volna kibontakozni.

Azt hittem ez már örökké így marad.

Nem sírtam, de könnyek ömlöttek a szememből.

Le a földre. Le a földre.

És akkor hirtelen egészen kicsi lettem.

Kicsi és kemény, mint egy kő, egy kavics.

Ő a tenyerébe szorított és…

ledobott.  Lehajított a mélybe,

mert ő volt az Isten.

Ez történt:

Egy hatalmas hegycsúcsról egyszer

az Isten ledobott mint egy követ.

„Az egész életed egy folytonos  zuhanás”.

- kiáltotta utánam.

„Soha ne feledj”  - visszhangoztak még szavai.

Azt hiszem, nem féltem.

Tudtam, hogy ennek így kell lennie.

tudtam, hogy mindig minden pontosan úgy van,

ahogy nekem a legjobb. Ahogyan lennie kell.

Azt gondoltam, hogy te leszel az, aki majd

elkap  és  a tenyerébe zár.

Szeret és nem enged többé.

Aki majd nem tud lemondani rólam.

Akitől a sejtek egymásra találnak.

Én csak zuhantam és biztos voltam benned.

csak zuhantam és biztos voltam

zuhantam …ez biztos

zuhantam

„Végül ott leszek…”

- hallottam még elhalón

az Öreg szavát.

És én tudom, 

hogy majd 

a tenyerébe

érkezem.