Egy érdes, rút deszkából
mint tüske maradtál bennem.
Bőröm felhasítva szúrtál.
Az egész a szívemig
gennyedt.
Azt hittem, végleg
befészkelte magát.
Ott, a bőröm alá a lüktető csomó.
Már nem is fájt, inkább felégetett,
szorított - húzott,
míg végül feloldó
hosszú sóhajjal
elfújtalak
mint egy sokgyertyás szülinapi tortát.
…
Egyik lábam a másik után.
Csak én, csak ő, csak ő, csak én…
Beszívtam tüdőmbe a tájat,
meg az elakadt szavak
lélegzetét.
És ott volt végre az a hegy.
Az is csak a leomlás miatt.
Lösz, homok, kavics vagy kő…
akár az asztalra csöppent viasz.
Az éjszaka türelmetlen.
Azt hittem beszív az
idő.
Mindenhol szögek és szilánkok.
Az aszfaltra dobbant a cipőm.
S ott fent… a csöndnek szélén,
Milyen régóta vártak a fenyők!
Alattam a Balaton
terpeszkedett
Apró táncot jártak rajta a redők.
Ebbe gyűrtem bele sok-sok hónapot,
az összes napot, amit adtam, mind.
El nem tékozolt könyörgő imákat,
hogy elszunnyadjon bennem a béke megint.
Így talált rám az a szó,
a legtürelmesebb ölelés
Megállt körülöttem az
idő,
Magához szorított a hold, s a szél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése