Ez egy nagyon furcsa évszak.
A tavaszba előrefurakodott a nyár.
Hogyhogy ő sem tudja kivárni a sorát?
Már jó előre kipattintotta a
rügyeket
nem törődve avval, hogy nem lehet.
Nem lehet csak úgy mindenbe belekapni!
Mondd, hogy lehet valamit ennyire akarni?
Közben hullanak a levelek. Még egészen zsengék.
Zsengék, de letépem a fáról mind. Gyengék
vagytok, és hiába
fogjátok le a kezem.
Úgyis mindent szétzilál egyetlen lélegzetem!
A téli jégcsap-szavakat beléd karcolom.
Sárral, latyakkal telerajzolt arcomon
már fel sem ismered a tavasz üdeségét.
Reszketegen félem az
idő ürességét.
A szemem kút.
A hangom fátyol.
A hajamba tűzve
egy ócska indiántoll.
A talpam alatt lüktet
az eltaszított múlt.
Szememből a könny
menekülve kifordult.
Vissza se nézett…
Örült, végre szabad.
Ez maradtam végül:
fásult festék-maszat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése