Mondd! Te, aki minden éjjel
az égre fested az arcodat,
menedéket bennem hol találsz?
A hold elűzheti a napot,
a felhők is folyton
csak rohannak,
de értem az égig ki kiabál?
Fogd a kezem, szorítsd, szorítsd!
Ne engedd, hogy elragadjon
egy tündöklő virradat.
Az a sok hosszú év is
úgy villan el majd bennem,
akár egy utolsó pillanat.
És nem lát majd semmit a szemem.
A hangom - mit kaptam- az is megszakad.
Ernyed a test és lankad a fényem,
S a fekete szembogár félelme mögött
ott van a helyed.
Hát ne feledd, hogy így leszel velem!
S ígérd, a lelkem örökké öleled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése