Magamban dédelgettem
kis törékeny lelked.
S egy tündéri álmomba
gyakran elrejtettem.
Hisz annyira fázott.
Ragaszkodó gyümölcs volt
az ágon a hóbortom,
hogy te vagy az édes?
Az én kis bolondom,
ki könnyektől ázott?
De csupaszodik minden.
Egyre télibb a táj.
A gondolataim rólad
csupa-csupa kopár
és kietlen fogalom.
Nem tagadom, annyira
szerettem vigyázni rád.
Őrizni borzoló széltől,
Óvni elszakadt ruhád
ezernyi viharon át.
De már látom, s megértem,
mit őrzött a két szemem.
S ki félve borította
rád
az égnek minden oltalmát,
az mégsem én vagyok.
Nem én voltam igazán. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése